A Vörösmarty tér tagadhatatlanul a főváros középpontja. Nincs turista és nincs romantikusan andalgó, aki ne sétálna el erre. Én mondjuk a kamaszkorom jó részét töltöttem ezen a téren, szóval vannak érzelmeim a témában rendesen. Nemrég tudtam meg, hogy egy új étterem nyílt itt, ami tulajdonképpen rögtön kettő. És mivel úgy tűnt a beharangozóból hogy egy fontos problémát oldana meg az életünkben, mert gyakran kérdés hétvégén, ázsiaiban ebédeljünk vagy olaszban, tudtam, el kell ide jönnünk! 

A Soy and Olive első blikkre váratlanul nagynak tűnt, jóval kisebbre számítottam igazság szerint, Rozinak szerintem nem voltak tézisei a témában. Ez anno a Medimpex ház volt, jutott eszembe. Ahogy betértünk, rögtön lenyűgözött bennünket a belső kialakítás, az olasz rész nőiesebb, lágyabb dallamokkal kezdett, míg az ázsiai inkább a maszkulin jelleget hozta. Nyilván iziben rá is hibáztam, hogy Bara Ákost sejtek mögötte és hát igaznak is bizonyult ez a meglátásom. (A freskóért hátul pedig odáig voltam simán, de ezt az instán már meg is mutattam nektek és itt is mutatom képen a galériában.) A lányom persze az étlappal kezdett, nála ez az igazán fontos pont, szereti ő a szépet, hisz egy kis művész, de a gyomrát és a csodás ételeket még jobban. De haladjunk csak sorban. Abban biztosak voltunk, hogy vagy pizza vagy pasta kerül ma az asztalunkra. És hát ázsiai íz is. Így mindkét étlapról választottunk bőszen és nem visszafogva magunkat.  (A hosszú évekig külföldön, majd itthon is remek olasz ételek közt edződő Tarjányi Szilveszter konyhájában a csizma szárától a sarkáig ott sorakoznak Olaszország legjobb ételei, a séf filozófiájának megfelelően a helyi igényekhez igazítva, 80 százalékban klasszikus módon elkészítve, 20 százalékban pedig teret engedve a kreativitásnak is. Olyan apró finomságoknak (például, hogy a vitello tonnato itt borjú helyett szarvassal készül, amik izgalmassá teszik, mégis hamisítatlanul olasznak hagyják meg az ételeket. - tudtuk meg.)

Olasz lisztből készül minden, a zöldségek itthoni termelőktől jönnek és ugye a tészta al dente úgy, ahogy annak lennie kell. Rozi bolognaija elképesztően jó volt, érezni lehetett hogy a hús benne nem egy össze-vissza összeszedett valami, gondosan, nem szétáztatva jött ki minden. A tintahalfritter az konkrétan megszólalt, annyira jó volt és hát a kedves kis ízelítő, amivel bemelegítettünk az olaszt térfélen, imáért kiáltott. Rozi a pizzakenyérért volt oda, én a szalámiért, ritkán találkozik az ember ilyen minőségi alapanyagokkal, azt kell mondjam. Semmi nem volt tolakodó, de mégis hozta az olasz tájak jellegzetes ízeit, vonalait, lazán, kényelmesen, nem megjátszósan. 

De az ázsiai konyha iránt érzett olthatatlan szomjunkat sem felejtettük el oltani, sőt. Az edame babról nehéz volt lehozni a gyereket, eléggé rákattant.  (Az ázsiai részleg ízeiért Tóth Roland executive séf felel, akinek neve garancia a kiváló minőségű és fantáziadús, elsősorban japán és thai ízekre. Ez a két konyha határozza meg a Soy and Olive keleti oldalát is, a séf megfogalmazásában: japán alapanyagból, de thai tempramentummal készülnek az ételek. Roland keze alatt az egyébként európai tengerpartokról és Japánból származó, friss alapanyagok japános tisztelete mellett ott a thai konyha fűszerügyi bátorsága is, a kettőt pedig  a séf rutinja és kísérletező kedve fogja össze.  Az erről az oldalról érkező ételek célja, hogy minden érzékszervre hassanak, és apró meglepetésekkel például a hibachin grillezett okra tetejére szórt szárított halpehely pernyeszerű táncával, vagy épp szárazjeges tálalással kápráztassanak el, ugyanakkor megmaradjanak befogadhatónak az európai és magyar közönség számára is. A sushiktól gyozákon át a legjobb thai currykig terjedő kínálatban kiváló minőségű halak, hazai termelők izgalmas zöldségei is szerepelnek, a tálalás pedig hozza a legjobb japán éttermek színvonalát: a fogások az ázsiai étkezési kultúra hagyományaihoz híven food shareingre buzdítva érkeznek az asztalhoz.) - ezt tudtuk előre.

A gyoza parádés volt (ezt a keresztlányomnak is meg kell kóstolnia), az egészen biztos és hát a tálalás is valami csodás lett. Mondanám, hogy simán végigettük az étlapot, de azért annyit mi sem tudtunk, bár nincs okunk panaszsra.. A személyzet alaposan felkészült, a séfek egészen elképesztőeket alkotnak, azt kell mondjam. És hát a régi ismerősöknek mindig örül az ember. Nyilván a gyermekem a látványkonyhától nehezen volt elhozható viszont a csokis desszert azért csábító volt számára. Az valami frenetikus volt. Mochi rajongó eleve a mini és itt csokis mochit kapott és még mousse is volt a tányéron meg csokiföld.... azt hiszem, egy darab csokicsíkot sem hagyott  ott feleslegesen vagy parlagon. Én addig a kiváló olasz boromat kortyolgattam és az előételes sonka maradékát falatoztam, miközben sűrűn emlegettem: nem bírok már egy falatot sem enni. Pedig bírtam. Mert volt még egy steakünk is, amire azt gondoltam, ezt biztos nem. És akkor fogta a gyerekem és azt mondta: Anya, ennek nagyon jó íze van. 0-s vércsoport a gyerek, de gondolom, már mondanom sem kell. És azt sem, hogy a steakből sem maradt. 

Szóval bírjatok ti is ezt a helyet, mert ez igazán egy foodsharinges és szuper igényes bulihely a város közepén a Soy and Olive. Van kiülős rész is és hát bármilyen oldalt választhattok, kérhettek a másik konyhából, konyháról is, koktélok, borok és mindenféle finom limonádék is vannak. Én már szóltam néhány igényesebb foodie ismerősömnek, hogy bizony, ide el kell jönnie. Mert ide tényleg el kell jönniük. Én megyek majd még, az tuti. Minden is jó volt, köszönjük ezt a színvonalat, kiszolgálást és a konyha csodás munkáját. Mi mindkét térfélen játszunk, ezután is!