A tavalyi évben engem váratlanul és felkészületlenül ért szülőként, amikor a gyerekem elé kellett állnom és megmondani: elveszítettük az egyik családtagunkat. Aki követ instán, az tudja, most a lányom imádott kutyuskája ment el. Nagyon nehéz ez. És tudom, most a covid miatt sok családban állnak szemben ezzel a problémával, helyzettel. Békési Tímea gyászcsoportvezetőt kértem fel, segítsen kicsit nekem, hogyan tudok jól benne lenni ebben a helyzetben, segíteni a gyerekemnek. (Korábbi közös postunk ITT.)
- Sokszor olvastam, ha valaki meghal, a szülő nem mondja meg egy gyereknek, titkolja, hogy ne bántsa. De a kicsik mindent éreznek. Mit gondolsz erről?
- Pontosan így van, hogy a gyerekek érzik a titkokat, és ezzel sokkal rosszabbat teszünk velük, mint az igazság kimondásával. Ami őket is érinti, joguk van tudni. Az érthető, ha óvni szeretnénk őket a fájdalomtól, de egyrészt nem tudjuk mindentől megóvni őket, másrészt pedig a kimondatlan dolgok miatti feszültség érezhető számukra, illetve a mi elnyomott érzéseink komoly szorongást okozhatnak náluk.
- Mennyire kell másként fogalmazni a gyerekeknél?
- Életkoronként más, hogy egy gyerek az őt körülvevő világból mit és hogyan tud felfogni, feldolgozni, így van ez a veszteséggel, a halálfelfogással is. Az tehát, hogy hogy beszéljünk a halálról életkoruknak megfelelően, röviden a következőket jelenti:
Kisgyermekkorban még nem fogják fel az élet végességét, ezért arra figyeljünk leginkább, hogy a gyermek biztonságban érezze magát, minél többet legyünk vele, legyen meg a biztonságot adó napi rutin. Óvodáskorban még szintén nem fogják fel a halál véglegességét, itt az álom és a halál még rokon fogalmak, ezért is félnek gyakran a sötétségtől. Ekkor még úgy gondolnak az elhunytra, mint aki eszik, alszik, vagy elutazott de majd visszatér, ezért magyarázhatjuk úgy a halált, hogy aki meghal, az már nem eszik, nem alszik, nem dolgozik, nem érez fájdalmat. Mindezek miatt nem mondjuk semmiképp, hogy aki meghalt az elutazott vagy elaludt.
Kisiskolás korban gyakori a halál megszemélyesítése, valamiféle személyes jelleggel történő felruházása (pl. csontváz, szellem, angyal). Nekik már nyugodtan mondhatjuk, amennyire lehet tömören, a tényeket: aki meghalt, már soha nem jön vissza, saját hitrendszerünknek megfelelően közvetíthetjük az információkat (pl. a mennyországba kerül a lelke, angyalok között van). Úgy 9-10 éves kor körül alakul ki a test halálának reálisabb felfogása, ezért itt még fontosabb lehet a lélek továbbélésének hite, vagy materialistább felfogásban az emlék, a hírnév továbbélése.
- A kislányomnak most kellett elengednie a kutyáját, a legjobb barátját. Hogyan tudom őt segíteni?
- Ha már túl van az ovis koron, akkor nyugodtan osszad meg vele a szükséges információkat, válaszolj kérdéseire. Ha még ovis, akkor itt sem mondjuk az "elaltatás" szót, elég csak magát a tényt közölni, hogy a kutyus idős és/vagy beteg volt, ezért meghalt, már nem fog visszatérni. Közösen elbúcsúzhattok tőle, eltemethetitek olyan helyre, ahol tudtok rá emlékezni. Készíthettek egy fényképalbumot róla, így is megőrizve az emlékét. Amikor szomorú, kérdezgesd az érzéseiről, bármit mond, támogasd, hogy normális. Normális ha szomorú, ha bánatos, ha fáj a szíve érte, hiányzik neki, vagy éppen haragot érez az elvesztése miatt. Érdemes meséket olvasni, például állatos meséket, amelyek segítik a megküzdést, vagy olyan történeteket, amelyekből átsejlik, hogy nincs végleges veszteség, valami mindig megmarad (pl. a Gallyból jött királykisasszony). Aki egyszer itt volt, és szerettük, örökre a szívünkben marad.
- Mennyit beszélgessünk közösen az elhunytról?
- Ennek mennyiségét érdemes a gyerekhez igazítani, hogy ő mennyit szeretne. Ha kérdez, szakítsunk rá időt, hogy válaszoljunk ezekre, beszélgessünk vele, amíg igényli. Egy gyerek egyszerre keveset bír el, és nála rövidebb periódusokban jelentkeznek a gyászhoz kapcsolódó mélyebb, nehezebb érzések.
- Mennyire lássa a gyerek a mi fájdalmunkat?
- Szélsőséges érzelem megnyilvánulásoktól óvjuk a gyereket, de normál mértékben fontos is, hogy megmutassuk neki érzéseinket. Nyugodtan sírhatunk előtte, ölbe vehetjük, sírhatunk együtt is. Ugyanazt a veszteséget éljük át, így a gyermek megélheti így ezt a sorsközösséget, hisz ő is része a rendszernek. Szóval nyugodtan lehetünk szomorúak és sírhatunk a jelenlétében, megfogalmazhatjuk aktuális érzésünket, ezzel is mintát adva a gyász megéléséhez, illetve megerősítjük őt, hogy ha ő nagyon bánatos, az teljesen normális ebben a helyzetben.
- Van, aki azt mondja, a Nagymama a mennyben van. Más a lélekvándorlásban hisz. A mese az igazán fontos a gyereknek vagy micsoda?
- A gyerekeknek ugyanúgy, mint a felnőtteknek, sokat segít a hitrendszer, amely megnyugtató választ ad kérdéseire. A felnőtt gyászcsoportok tapasztalata az, hogy nem az számít, ki miben hisz, hanem az, hogy hogy funkcionál a hite egy nagy krízis idején: elveszti azt, vagy megerősödik, mert támaszt és válaszokat ad számára. A sikeres gyászfeldolgozás egyik alapvető feltétele tapasztalatom szerint az, hogy a gyászolónak van-e jól funkcionáló hite, ami segíti a megküzdést. A gyermekünknek is csak ezt tudjuk hitelesen közvetíteni. Ahogy azt is lehet, ha valaki éppen a "semmiben" hisz, hogy az élet után nincs semmi. Nagyobb gyerekek már lehet, hogy az interneten is tájékozódnak, megbeszélik barátaikkal a témát, és jó, ha velünk is tudnak erről beszélgetni és alakíthatják saját hitrendszerüket.
- Válaszoljunk minden kérdésére?
- Lehetőség szerint igen. Hiába nehéz sokszor nekünk felnőtteknek is súlyos betegségről, vagy a halálról beszélni. Lehet, hogy a gyerek ezt érzi, inkább nem is kérdez és gondolhatjuk azt, hogy nincsenek kérdései, holott inkább az van, hogy érzi, ezekről nem mi tudunk beszélni. Aztán bolyong az interneten, vagy kortársaival próbálja megbeszélni dilemmáit.
- Amennyiben elveszt mást, gondol arra, hogy más hozzátartozójával is történhet ilyen?
- Igen, ez így van, ilyenkor a mások és a saját halála is foglalkoztatja. Félárva családokkal végzett munkánk során mindig előkerül előbb-utóbb a gyászoló gyerek kérdése, hogy mi lesz, ha a másik szülő is meghal? S erre ugye már nem mondhatja, hogy ő nem fog, hisz a gyerek megtapasztalta, hogy el lehet veszíteni valakit végérvényesen. Ezért azt mondhatjuk, hogy egyszer meghalunk, igen, de addig is vigyázunk magunkra, egészségesen étkezünk, szedünk vitamint, sportolunk stb. Nem minden gyerek áll itt meg és azt kérdezi, hogy ha mégis meghalunk, vele mi lesz? Erre a válaszra érdemes felkészülnünk és a témát komolyan vennünk. Egy özvegy anyuka például megbeszélte a testvérével, ha valami vele is történne, akkor a bátyja és családja fogadja be a gyerekeit. Vesznek egy nagyobb házat és ott fognak élni együtt.
- Mi az, amit egyáltalán ne tegyünk?
- Ne titkolózzunk, ne bonyolódjunk bele mások hibáztatásába és ne hagyjuk ki a gyereket a gyász családi és közösségi megéléséből, rítusaiból.
- Vannak eszközök, amivel segíthetünk, amit beszerezhetünk?
- Gyakran azzal szembesülünk gyászkísérőként, hogy a gyerekekkel azért nem tudnak a felnőttek a halálról beszélni, mert a témával ők maguk hadilábon állnak. Ezért javasoljuk olyan kiadványok beszerzését, amelyek ebben is segítik őket, tehát elsősorban saját magukban rendezni a halálhoz, gyászhoz való viszonyukat, illetve segítik őket abban is, hogy a gyerekekkel, azok életkorának megfelelően tudjanak beszélni a témáról. Ilyen például az Abracadabra World komplex kiadványa a Gyermekek gyásza címmel (ITT találod), amely egy digitális könyvecske, illetve szintén itt rendelhető, de kézzelfogható formában az EQ-fejlesztő Nyuszis érzelemkártya (ITT nézheted meg).
- Mennyire vigyünk gyereket temetésre?
- Ezt bízhatjuk a gyerek döntésére, miután pontos tájékoztatást adtunk számára, milyen is egy temetés, mire lehet számítani. Alapvetően az a jó, ha gyerekeket is el tudjuk vinni, ezáltal ők is részesei lesznek a közös, végső búcsú rítusának, amelynek fontos szerepe van a sikeres gyászfeldolgozás szempontjából.
- Amennyiben közösségbe jár a kicsi, mit mondjunk neki, mennyit mesélhet el az iskolában, óvodában?
- Erről otthon beszélgessünk és szintén kérdezzük meg a gyermeket, hogy ő mit szeretne? Kivel és mennyit szeretne megosztani a történésekből? Ezzel kapcsolatban a gyermekkel közvetlenül kapcsolatban lévő pedagógussal is egyeztessünk, találjuk ki együtt. Van olyan gyerek, aki szeretné megosztani másokkal ezt a fájdalmas élményét és van olyan, aki egyáltalán nem. Lehetnek tehát különbözőségek, ezért fontos a közös megbeszélés és megoldás keresés.
