Sokkolóak a napi halálozási adatok, ha valaki figyeli a híreket. De a veszteségeket a bőrünkön érezzük. Nincs olyan, aki nem vesztette volna el egy ismerősét, esetleg hozzátartozóját az elmúlt egy évben. Szinte kapkodjuk a fejünket és nem tudom, kinél, hogyan megy a feldolgozás, gyászmunka, de óriás terhet viselünk most.
Békési Tímea gyászkísérővel beszélgettem, remélve, hogy azoknak, akik olvassák, talán kicsit könnyebb lesz, hogy elviseljék az elviselhetetlent.
- Mit jelent az, ha valaki gyászterapeuta?
- Én egészen pontosan gyászkísérő vagyok (meg etnológus és addiktológia konzultáns is). Ez azt jelenti, hogy olyan embereket tudok kísérni gyászukban, akik elég egészséges személyiség struktúrával rendelkeznek. A gyász nem betegség, hanem egy állapot, normál krízise életünknek, ezért nem kell hozzá orvos vagy pszichoterapeuta. Az abban az esetben lehet szükséges, ha több krízis csúszik egybe az egyén életében és a személyisége egyébként sincs teljesen jó állapotban, azaz a gyász normál tüneteinél súlyosabb tünetek keletkeznek.
Tehát én kísérem a felnőtt gyászolókat veszteségük idején azért, mert nagyon gyakran sem az egyénnek, sem a családnak és szűkebb, tágabb szociális hálójának sincsenek megfelelő erőforrásai a segítéshez. Sokan elszigetelődnek, nem tudnak kivel beszélni, megosztani érzéseiket, gondolataikat. Kevés tudásuk van a gyászról, annak tüneteiről és ebben is segíthetek, megismerni, megérteni mi zajlik ilyenkor, normalizálni a gyászra jellemző tüneteket. Amennyiben szükséges, segítek a megküzdéshez szükséges belső és külső erőforrások felszínre hozásában, a tapasztalatok átadásával a megküzdési stratégiák bővítésében. De a legfontosabb jelen lenni, értő és megértő figyelemmel, empátiával körülvenni a gyászolót.
- Téged mi vezetett ehhez a hivatáshoz?
- Szerintem ott kezdődött az utam, hogy egy kis faluban nevelkedve, - ahol a hagyományos kultúra még ha töredezetten is, de működött -, azt éltem meg, hogy a halál életünk természetes része. Aztán etnoráfusként kerülve a segítő szakmába szinte kézzelfogható volt ennek a hagyományos kultúrának a hiánya, főként a veszteség feldolgozás területén. A csoportmunka is része e hiány pótlásának, hiszen sokkal hatékonyabb olyan nehézségekben sorstársi közösségben megküzdeni, amelyekben valami megváltoztathatatlan történik életünkben. Szüleimet immár sok éve elveszítve, magam is végigmentem a gyász folyamatán és így saját tapasztalatom, megélésem is van erről az állapotról, s arról, hogyan lehet ezen jól végigevezni.
- Sajnos, az utóbbi egy évben nagyok sokaknak kell szerettünk távozását feldolgozni. Mi az, amiben te segíteni tudsz?
- Jelen vagyok, meghallgatok, szeretettel és figyelemmel veszem körül a gyászolót. Eklektikus segítői eszköztáram minden módszerét, technikáját bevetem aszerint, hogy miről gondolom, hogy segíthet, illetve mire nyitott a gyászoló. Ez utóbbi a meghatározó. Biztatom az embereket arra, hogy tétova környezetüknek és nekem is nyugodtan adjanak magukhoz használati utasítást, kérjenek segítséget akkor és amiben arra szükségük van.
- Milyen folyamatai vannak egy gyásznak?
Bár több modell létezik a gyász egyes szakaszainak leírására, mivel ezeket a szakaszokat minden gyászoló megéli, de a gyász mindig egyéni, mindenki másként éli át, más megküzdési stratégiákat alkalmaz.
A kezdeti modellek 3 szakaszt írtak le: az érzelmi sokk, a veszteség tudatosulása és a felépülés.
A 4 szakaszos modell fázisai a tagadás, düh, depresszió, elfogadás.
Az 5 szakaszos modell fázisai: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás.
A gyakorlati munkámban azt tapasztalom, hogy több dologtól függ, ki, hogyan fog átmenni ezeken a szakaszokon, s ezt ez az ábra tudja a legjobban szemléltetni:
- Mi az, amit az ember magának tud segíteni egy feldolgozási folyamatban?
- A legfontosabb, hogy érzéseit ne fojtsa el, hanem élje át, valamint beszéljen róluk. Tehát Polcz Alaine-t idézve: átélni, megosztani. Ez a két varázsszó. Ha egyedül érzi magát, kérjen nyugodtan segítséget, és szerencsére most már országszerte elérhetők a gyászfeldolgozó csoportok és egyéni gyászkísérők, gyásztanácsadók, a mostani online világban is rendelkezésre állnak a szakemberek. A gyász tehát egy olyan állapot és folyamat, amelyen keresztül menve sokat változhatunk, hiszen ezzel a fájdalmas tapasztalással az életünk nem úgy megy tovább, ahogy addig. Egy új identitás alakul, amelyben már ott lesz annak tapasztalata és narratívája, hogy én olyan ember vagyok, aki félárva, árva, özvegy stb. A halál árnyékában sokan újragondolják addigi életüket, a dolgok prioritása átalakulhat, más dolgok lesznek igazán fontosak. Tehát ez az átlagosan gyászév egy nagyon kemény munka, gyászmunkával telik, amelynek a végén nem ugyanazok leszünk, mint előtte voltunk. Tapasztaltabbak, bölcsebbek leszünk, felnőttkori személyiségfejlődésünk fontos időszaka ez.
- Engem nagyon zavar, hogy mindenhol azt írják, ha valaki elvesztett valakit: legyél erős. Mindig azt gondolom, egy szeretett ember, rokon, társ elvesztése pont azt jelenti, hogy fájdalmam van és érzek, mélyen érzek. Mit lehet ilyenkor kívánni a másiknak?
- Valóban sok téves jótanács hangozhat el ilyenkor tiszta jószándékból, de sajnos sokan nem tudnak jól segíteni. Emögött pedig mindig ott van az, hogy kinek milyen a viszonya a halállal, a mulandósággal, saját halálával. Ha rosszul áll e téren, segíteni sem fog tudni. Ilyenkor legjobb azt kifejezni, hogy együtt érzünk és ha szüksége van ránk a gyászolónak, mi ott leszünk. Hallgassuk meg, adjunk zsepit, öleljük meg, hangolódjunk rá és ne várjuk el 2-3 hónap múlva, hogy jól legyen. A gyászban egyébként sem jó cél "jól lenni", egy ideig biztosan nem. Saját érzéseinket is kifejezhetjük, hiszen ha közeli hozzátartozót vagy barátot ért veszteség, az valószínűleg minket is érint.
- Ha a környezetemben, egy barátomnál történt tragédia, mi az, amit kívülállóként tudok segíteni?
- Időről-időre érdemes rákérdezni, mire van szüksége, biztassuk, hogy adjon magához használati utasítást. Vannak, akik nehezen kérnek segítséget, ezért is jól jöhet, ha rendszeresen rákérdezünk az igényekre és azt tiszteletben is tartjuk. Lehet, hogy szívesen kisírja magát nekünk, és a meghallgatásra van igénye, de lehet, hogy épp kikapcsolódni szeretne, akkor mehetünk sétálni, tollasozni. Segíthetünk a háztartásban, vásárolhatunk, főzhetünk - de mindig mindent egyeztetni érdemes. Ahogy a gyászfolyamat halad, változhatnak az igények is, mi alkalmazkodjunk ezekhez, ne pedig fordítva.
- Mi az, amit a gyerekeinknek megtanítsunk?
- Hogy a halál az élet természetes része. Ne titkolózzunk előttük, mert azzal rosszabbat teszünk. Készüljünk fel, hogy felmerülő kérdéseikre választ tudjunk adni. Például: mi történik azzal, aki meghal? Mi van a halál után? Mi történik a temetésen? Én is meghalok? Te is meghalsz?
A gyermek életkorának, érettségének megfelelően beszéljünk vele a témáról. Nyugodtan mutassuk ki érzéseinket, adjunk mintát, hogy kezelünk egy ilyen nehéz helyzetet, hogy éljük át, hogy birkózunk meg vele. Gyermekünk ebből fog a legtöbbet tanulni.
Békési Tímea szakmai oldalát ITT találjátok, fotó: Artbalance stúdió.
