Sorsok és sorsok. Más és más. Ezer irányú indulás. Van, amikor azt nézi az anyuka, van-e megfelelő szürke árnyalatú tapéta a gyerekszobában. És olyan is van, amikor gyerekszoba sincsen.

Csak egy háznak nevezett valami, ahol öten húzzák meg magukat együtt.

És innen is indul élet.

Egy parányi csecsemő semmiről nem tehet. Nem ő kérte, hogy esetleg hatodik legyen a sorban és nem is ő mondta, hogy a szülőknek elvigyék a házát egy devizahiteles tartozás miatt. És nem is ő kérte, hogy szülje meg egy olyan édesanya, aki a baba világrajövetele után már nem is kíváncsi rá. Aztán ki tudja, mi lesz vele. Szabolcsban minden harmadik gyerek már eleve hátrányos helyzetűként születik. Mi a héten ide vittünk adományt, a minden babának jár kampány dolgos tagjaival és a Baptista Szeretetszolgálat embereivel. Gyönyörű takarókat, nyunyikat, rágókákat, pelenkákat, kis játékokat, apró meglepiket. 

Az egyik faluban, ahol jártunk, még bölcsőde sincsen, nemhogy nagy, modern eu-s játszótér, esetleg bábszínház a kicsiknek. Tanyán is voltunk, tanyákon. Mert sokszor nincs is nyilvántartásban egy-egy csecsemő. Nincs nyoma. Él. Csak papíron nem. Költöznek a szülők egyik helyről a másikra, hogy nehogy észrevegyék, megtalálják őket, mert lehet, hogy újabb tartozást szeretnének behajtani rajtuk. Sokszor dolgos, jóravaló emberek ők, akiknek kicsúszott a talaj a lábuk alól. Mert sok választás ebben a térségben nincs. Vagy itt dolgozol, vagy ott. Amott már nincs, mert annyi féle munka nincs. Nincsenek esélyek, itt nem lehet az égig nőni. Van, akinél viszi a gyámügy a gyerekeket. Mert nem megfelelő a ház. A vályogház. Aztán jön a szakember, ígér, ha lesz újabb otthon, visszajönnek a kicsik. Az apa dolgozik, elkészül a másik épület, de kiderül, csak a bolondját járatták vele, a gyerekek maradnak állami gondozásban. Sors ez is, jelzőt ne is írjunk hozzá.

És sokszor az egyetlen látható kiút egy fiatal lánynak a prostitúció. Ez borzalmas. Az, ha a testével keresi meg a család kenyerét. Szörnyű, de így van. Nálam jóval okosabbak mondják, hogy milyen fontos lenne a felzárkóztatás. Van, ahol még van esély erre. És van, ahol csak a lecsúszás lassítása a cél. Nem is tudjuk Budapesten, de vannak olyan kisbabák is, akik nincsenek a rendszerben. Nemhogy szegények, hanem a kötelező oltásokat sem kapják meg. Mert papíron nem is léteznek. De ezt mondtam már.

Somodi Dórival, amikor megálmodtuk a #mindenbabánakjár mozgalmat, nem tudtuk, mekkora tanulás lesz ez nekünk is, nemcsak jótékonyság. Az országról, emberekről és saját magunkról is. Elfogadásról. Tudni azt, hogy most mi, ennyit tehetünk. És nem kiborulni, ha egy cég, ígér sokat és aztán eltűnik. És nem érkeznek meg a pelenka csomagok. Mi pedig már örültünk, hogy adhatunk a babáknak. De csütörtökön adtunk. Sokat. Csomagokat, amihez a hozzávalót ti adtátok össze. Takarókat, plüssöket, rágókákat, popsikrémeket, nyunyikat. És sok-sok szeretetet. Köszönet ezért nektek. Emberek vagytok, nagy E-vel. Hálásak vagyunk! Minden anyuka és kicsi gyerek nagyon, de nagyon örült. Mert ugyan beigli nem volt, de számukra igazi karácsony volt ez a csütörtök. Köszönet mindenkinek, aki benne volt! Eddig több száz csomag jutott általatok a rászorulókhoz.

Végtelenül szeretünk benneteket!