Annyiszor mondom nektek, de néha magamnak is kéne. Nagyon. Vagy most különösen.

Olyan sokszor vagyunk belebonyolódva valamibe. Helyzetbe. Emberbe. Csoportba. Történésbe. Káoszba, ami körülöttünk van. Elesni készülünk, úgy érezzünk, nincs más, ez itt már a vég, nincs lejjebb, ez a gödör alja és úgy, ahogy van, ahogy majd megfulladunk abba, ami van. Ez már maga a talaj szintje.

Aztán jön valaki, egy hang, egy régi ismerős, aki mond fél mondatot, esetleg ad egy pici fogódzót és pillanatok alatt másképp látjuk az egészet, mint amiben eddig fuldokoltunk. Hirtelen felállunk. A kéz pedig, aki kihúzott bennünket, már el is tűnik... de örökre hálásak leszünk a gazdájának, mert felnyitotta a szemünket.

A segItség mindig onnan jön, ahonnan nem is várná az ember. Ez az élet csodája. Köszönet érte. És most megint elmondom magamnak is. És nektek.