Valahogyan nagyon távol kerültünk egymástól. Mert távol kerültünk saját magunktól. Nagy szakadékok tátonganak közöttünk, néha még a megmaradt hidakat sem vesszük észre.
Azt tapasztalom, hogy a nagyon emberi megnyilvánulásokkal, amelyek oly ritkák manapság, nem is tudunk mit kezdeni. Mint az elvadított kutyák, úgy viselkedünk, és ha valaki jó szándékkal nyújtja felénk a kezét, gyanakodva morogni kezdünk. Lényegében hozzászoktattuk egymást a ridegtartáshoz, és az már annyira természetes, mély mintává ivódott, hogy normális közeggé, és megszokottá vált, hogy magunkra vagyunk hagyva.
Ennek a mély lelki aspektusáról szeretnék beszélni és persze arról is, hogy nyilván vannak még sokan akik Don Quijoteként vívják a szélmalom harcaik. A mély döbbenet ebben az-az, hogy eljutottunk oda, hogy a normális a gázos viselkedés a többség szemében, az elvadultság és érzelmi ridegség, meg elfogadott.
Fura mód ha szeretettel fordulsz valaki felé, az többnyire ellenállást és félelmet kelt. Valahogy ennyire elidegenedtünk attól, hogy merjünk elfogadni és egymásra támaszkodni. A tévesen, magukat szabadnak tartó magányos farkasok társadalma lettünk, ahol a többség igyekszik lelkileg egyedül intézni az életét. Annyira hozzászoktunk ehhez, hogy nem is tudunk mit kezdeni azzal, aki szeretne belépni a belső világunkba. Gyanúsnak tartjuk, félelmetesnek, mert bekapcsol a szabadságról alkotott téveszménk, amely azt súgja a fülünkbe, hogy elfogadni, befogadni rizikós, meg vissza kell adni és akkor meg az már elkötelezettség.
Mindeközben meg már rég halott a lelkünk. Rettegünk. Rettegünk egy mosolytól, az együttérzéstől, a segítő kéztől, attól, ha valaki jelen akar lenni az életünkben, ha bajban vagyunk, attól, ha valaki merészel önzetlenül szeretni. Az önállósodás, önmegvalósítás félreértelmezése az, ami elsősorban ide vezetett. A saját belső világunk kiteljesítése nagyon fontos lenne a minőségi kapcsolatokhoz, de mivel nem tanítottak meg minket arra, hogy az egyén belső világa szoros összefüggésben áll a közösségben betöltött szerepével és fejlődése kulcsa a közösségi felelősségvállalás is, kibillentünk. Nem találjuk egymás felé az utakat, mert annyit voltunk magunkra hagyva, hogy félünk egymástól. Félünk és ebben a félelemben ölelés helyett a másikba harapunk, harcolunk és ellenségek lettünk.
Tudom, hogy a szavaink máshogy csengenek, mert nyilván azt is nagyon megtanultuk, hogy kell szavakkal jól viselkedni, de az érzéseink szintjén tele vagyunk elidegenítéssel, mások felé.
Azt gondolom, hogy ezért is ritkák az igazi kapcsolatok, vagyis szövetségek. Az csak olyan emberek között tud létrejönni, akik a magányos farkas létükből, önmagukat legyőzve képesek esélyt adni a másiknak, hogy ne egyedül kelljen kóborolni a kietlen tájakon, mert tud egységben lenni az erő, igazán, ha képesek vagyunk harapás helyett végre ölelni.
Barna Berni
