Ott van. Ő az. Igen, látom. Az illető, aki megkeserítette a gyerekkoromat. Aki nemcsak fájdalmat okozott, fizikálisan és mentálisan is, hanem igazi szemét volt. Látom az arcát, ismerem a vonásait, de mintha a gyerekkori kaján vigyorát már kitöröltem volna magamból. Vagy késsel vágtam volna ki, mint egy sajtó sebet? Dolgoztam rajta. Sokat. Hosszú évekig tett mindent meg azért, engem az osztálytársaim ne szeressenek. Nemcsak a befolyásos apukája révén érte ezt el, aki pici pénzzel és fontoskodással mindent megoldott, magát is odatette rendesen. A tolltartómba neveket firkált a cinkosával, mintha szerelmes lennék egy fiúba. Undorító szavakat, bántásokat faragott bele. A wécében rám küldte a pribékjét, nevetségessé tett, ahol tudott. Hosszú évei mentek el arra, hogy kikészítsen. Velem a lányok nem állhattak szóba, csak azok, akik egyébként nem számítottak. Mert ő úgy akarta. Fiúk lettek a barátaim.

Védekezésként saját kis világot építettem ki. Az ő jelenléte a pályaválasztásomat is befolyásolta. Amikor kiderült, abba az iskolába szeretne továbbtanulni, ahová én is jelentkeznék, rögtön kihúztam a listából. Sok évnyi szenvedés elég volt. Nem akartam újra, hogy galacsinokkal dobáljanak, hogy a cuccaimat bántsák, hogy fenyegessenek, hogy kinevessenek. Új életet akartam.

Aztán felnőttem és nyilván dolgoznom kellett ezen. A lelki sérüléseken. Szembenéztem azzal az arccal, aki fenyegetően a lelkemben élt. Az igazságtalan bántásokkal, sértésekkel. Egy néhány éve már láttam, merre vitte tovább az élet. Aztán egy rendezvényen is ott volt. Ekkor néztem szembe először vele. A hátával. Nem tudtam kezelni a szituációt. Átfutott rajtam a jeges félelem, minden érzés újra előjött. Nem tudtam mást tenni, valaki azt tanácsolta: nevessem ki a helyzetet. Megtettem. Ennek egy éve már.És most egy helyen újra összehozott bennünket az élet. Megláttam a nevét. Ő az. Ott szerepel a papíron.

Találkozni fogunk. Már nem sajog, ha látom, hisz lelkileg gyógyítottam ezt az egész történetet. Agyalok rajta, hogy szóljak-e neki. Elmondjam-e, megkérdezzem-e, tisztában van-e azzal, gyerekként mit tett? Vagy már elfelejtette, észre sem vette, nem is tudott róla? Avagy felnőttként is ilyen maradt? 

Azt hiszem, a szembesítés a feladatom. Nem hordozhatom magamban azt, hogy nem minden rendben van azzal, amit tett. Persze, sok mindent tanultam a történésekből, az aljas bántásokból. Azt, hogy sokan azért kezdenek el "ekézni" valakit, mert nem értik, a többiek miért szeretik. Vagy félnek attól, az illető miért vezető személyiség akár egy osztályban, akár egy munkahelyen. Bántani mindig könnyebb. Irigynek lenni egyszerű. És olyanokat tenni, hogy nehogy a másiknak jó legyen. De én ezt nem taníthatom a gyerekemnek és nem cipelhetem magamban az érzést: csendben maradtam. Ezért is fogok szólni neki. Nem maradhatok csendben.

Köszönöm a tanításokat, amelyek gyermekkoromban adott ez a lány nekem. Most már értem, hogy azt, aki kicsit más valamiben, azt bizony gyepálják rendesen. Akkor, ha többet mosolyog, ha vidámabb, ha népszerűbb, ha melegebb, ha hidegebb... vagy csak akkor, ha van. És most szeretnék virtuálisan megölelni mindenkit, akit gyerekként ilyen, vagy hasonló bántások értek, akit kiközösítettek, megszégyenítettek. Ha akkor nem mertünk szólni, vagy egy felnőtt sem hallotta meg a hangunkat, most ne maradjunk csendben. Ezt tegyük meg magunkért másokért és azokért, akiket még mindig lehurrognak: jaj, persze, bántanak a suliban, ki lehet azt bírni! Hát nem! 

Hajrá és köszönöm, hogy velem vagytok és ti sem hagyjátok magatokat! És talán ezért is tekintem feladatomnak, hogy akit bántanak, annak én segítsek.