Milyen sokszor beleesünk abba a hibába, hogy amikor valaki elutasítóan, gorombán, vagy rosszindulatúan viselkedik velünk, akkor azt feltételezzük, hogy ez rólunk szól, hogy nekünk van címezve az adott viselkedés. Azt gondoljuk, hogy mi váltjuk ki a másikból a negatív ellenérzést. Megbántódunk, bezárjuk a szívünket, és elkezdjük önmagunkat hibáztatni, bántani. Feltesszük magunknak a kérdést: „Mit ártottam neki?” Egy ideig értetlenül állunk a helyzet előtt, majd megkezdődik a „pusztító munka” önmagunk ellen. Megkérdőjelezzük a saját jó emberségünket, megkérdőjelezzük a szeretetünket.

Ha láthatnánk kívülről az életünket úgy, mint egy filmet, akkor biztos másként reagálnánk. Ha betekintést nyerhetnénk a másik életébe, ha láthatnánk, hogy a velünk való találkozás előtt kivel találkozott, kivel beszélgetett, milyen életesemény történt vele, és mindez mit váltott ki belőle, akkor minden másképp lehetne. Akkor felismerhetnénk, hogy még az is lehet, hogy észre se vette, hogy már mi állunk előtte. Talán ő még mindig abban a térben van, ahol felzaklatták őt, és talán pont úgy viselkedik, ahogy ott viselkedett. Védekezik… és védekezésből támad… - most minket. Mert most mi vagyunk jelen.

Ilyen esetben talán az lenne a legfontosabb, hogy megtanuljunk kilépni. Meg kell tanulnunk ott hagyni az adott embert. Azt mondani, hogy „én most elmegyek”.

Dömötör Aletta