Néhány hete interjút közöltünk ITT, mert úgy vettük észre, kedvelitek Csitáry-Hock Tamás idézeteit. Az interjút még jobban kedveltétek, ezért most szövetkeztünk Tamással. Így, aki levelet küld neki, annak a Nesze!szer oldalán válaszol majd. Íme, az első ebből a rovatból.
Ikerlélek
Kedves Tamás! Segítségedet szeretném kérni egy számomra most nagyon fontos témában. Biztosan nem is gondolod, de az alkotásaid annyira sok mindent elmondanak, hogy sokszor már hihetetlen, legalábbis ha a saját életemre vonatkozóan nézem. Az utóbbi időben sokszor üzentem a Szerelmemnek a szavaidon át. Valamint mivel a kapcsolatunk a nagy, közös kávézások során bontakozott ki, a "Van a kávé..." című művedet elég sokszor elővettük és magunkra vonatkoztattuk a tartalmát. Nem tudom, hogy te mennyire hiszel az ikerlélek-teóriákban, mert ugye mostanában eléggé felkapott és divatos lett ez a fogalom, de ha tényleg létezik ennyire intenzív szerelem (a mély szomorúsággal és persze hihetetlen örömökkel) együtt, akkor a miénk ilyen volt. Úgy fogalmaztuk meg, ha beszélgettünk, olyan volt, mintha önmagunkkal társalogtunk volna... és hogy miért beszélek múlt időben? Mert bár meggyőződésem, hogy ez a szerelem és érzés soha nem fog elmúlni kettőnk között, de sajnos a sors úgy megvariálta a szálakat, hogy a mostani élethelyzetünkben lehet, hogy nem teljesedhet ki ez a szerelem... persze azért még reménykedem, de úgy érzem, hogy bár a szívem szakad meg, de most el kell engednem őt ahhoz, hogy idővel újra együtt lehessünk. Megpróbáltuk együtt, de ő még nem volt kész erre a kapcsolatra, nem tudta lezárni a régit, így hazaköltözött. El kell mennem, hogy ne kelljen végignéznem, ahogy ő visszatér a "szürke hétköznapokba" pedig a napsugárra vágyott. Hihetetlen felfognom, de úgy érzem, most jobban szeretjük egymást, mint valaha, lehullt minden elvárás és önzés, most tanuljuk meg a legnagyobb leckét: az elengedést.
Szép napot!
Zsuzsa
Kedves Zsuzsa,
köszönöm soraidat, és a bizalmat. Igen, van lélektárs, vagy ikerlélek, ikerláng... ki hogyan nevezi, nekem a lélektárs a legkedvesebb, bár sokak szerint ez mást jelent. Én nem szeretem a kategóriákat, mert aki már megélt egy ilyen érzést, az tudja, hogy nem lehet beskatulyázni. Ahogy nem lehet befolyásolni magát a találkozást sem. Felesleges ezen rágódni, gondolkodni naponta. Minden találkozásnak megvan a maga ideje. Így ennek is. És ez a találkozás nem szerelem. Erről szól a Lélekkönyv egyik írása: „Van olyan érzés, ami nem lángol... Nem izzik. Ezért nem is múlik el, nem huny ki. Ez az érzés sokkal erősebb, nagyobb minden tűznél, izzásnál. Mert ez nem szerelem. Ez valami más. Ez összetartozás. Az igazi. Ott élsz benne, itt él benned. Egymásban éltek. Két testben, egy lélekkel. A legkülönösebb, legfelemelőbb, legfelkavaróbb érzés a világon. Néha félelmetes is. De talán csak azért, mert ritka. Mert nem mindenkinek adatik meg. És a rendkívülitől, a nem szokványostól félünk. Azt hisszük, az nem jó, azt hisszük velünk van a baj. Pedig nincs baj. Csak boldogok vagyunk. Együtt. Egymásban.”
Legalábbis pillanatokra. Mert tény, hogy ezek a találkozások nem mindig hoznak happy endet, ahogy sokan hiszik. Sokan várják a nagy találkozást, miközben ezek éppen a legnehezebb, legkegyetlenebb kapcsolatok lehetnek. A legnagyobb magasságokkal és mélységekkel. De a legnagyobb tanulással is. A másik fél megmutathatja azt, hogy miben tudsz még fejlődni, miben tudsz előnyödre változni. És változtat. De nem úgy, mint egy önző kapcsolatban, ahol a másik fél a saját képére akar faragni, hanem szeretettel, néha keménységgel, de a te javadat akarja. A benned lévő, eddig nem használt képességek kiaknázására sarkall, arra, hogy igazán önmagad legyél. És ezért fontos egy ilyen kapcsolat. Nem kell ikerlángokról beszélni, nem kell megmagyarázni az érzést, hiszen nem is lehet. Csak azt érzed, hogy összetartozol a másikkal, bármi is történik.
És lehet, hogy az ész, hogy valamelyik fél akarata mást mond, de a lélek érzi az összetartozást. És ezen nem lehet változtatni. Az utak elválhatnak, mert emberek vagyunk, vannak félelmeink, vannak szellemi akadályaink, de a lélek akkor is pontosan érzi, hol a helye. És én hiszek abban, hogy az utak végül találkoznak.
Csitáry-Hock Tamás
