Egy férfi, akinek óriási szíve van és szép lelke. Ez rajzolódik ki azokból az idézetekből, amelyet sokszor reggelenként veletek is megosztunk. Mosolyhíd címmel jelent meg könyve. Tamás nem fél a szerelemtől és szerelemről sem beszélni. Mi köszönjük, hogy ilyen őszinte volt velünk is! Csak mosolygunk azóta is...

- Az idézetekből egy olyan ember képe formálódik ki, aki tele van érzelemmel. Milyen gyerek voltál, milyen útravalót kaptál?

- Sokan hihetik azt, hogy, kiegyensúlyozott, békés és szép gyermekkorom volt, ami hátteret adott a lelki fejlődéshez. De ez nem így van. Valójában egy teljesen anti-család modellben nőttem fel, szüleim ötéves koromban elváltak, de egy lakásban éltek, külön szobában, az ajtó volt a demarkációs vonal. És nem beszéltek egymással abban a közel tíz évben, amit még válásuk után kényszerűségből egy fedél alatt töltöttek. A szüleimet nem sokat  láttam, apu gyakran volt kórházban, és anyu is keveset volt otthon, így aztán a nagymamámmal töltöttem időm nagy részét.Ha tehát a gyökereket nézzük, akkor bizony nem a széplelkűség volt jellemző erre az időszakra. Az tény, hogy apu festőművész volt, és nyilván lélekben ő állt közelebb hozzám, ő volt nyitottabb a szépségekre, az emberi érzésekre. Az ezeket megjelenítő festmények, képek között nőttem fel, talán ez lehet a lelki, szellemi útravalóm, és az, amit aputól kaptam a beszélgetéseink, játékaink, a meséi révén.

- Az óvodai jel állítólag befolyásolja az életünket. Mi volt a jeled?

- Fura, mert azt tapasztalom, hogy az emberek többsége tudja, mi volt a jele az oviban, meg azt is, hogy percre pontosan mikor született. Én egyiket sem tudom, egyikre sem emlékszem. Az ovival kapcsolatban viszont arra emlékszem, hogy egy napon, amikor a bölcsőde felé mentünk anyuval, megálltunk az óvoda mellett, ami pár méterre volt a bölcsődétől, és megkérdezte, hogy hova szeretnék menni inkább. Én az ovit választottam. Erre emlékszem, a jelemre nem, pedig engem is érdekelne, kíváncsi lennék, vajon valóban befolyásolta-e az életemet. Ugyanakkor van egy érdekesebb dolog. Mégpedig az, hogy soha nem gondoltam arra, hogy újságíró legyek. Mégis erre a pályára kerültem, belesodródtam szó szerint. És már tíz éve a pályán voltam, amikor a Székesfehérvár és Vidéke című lap megjelenésének 125. évfordulóján nagy kiállítást rendeztek Fehérváron, és ott szembesültem vele, hogy ezt a lapot akkoriban az én elődeim készítették, a dédnagyapám testvére, majd a dédnagyapám szerkesztette és írta. Sőt, mint kiderül, a családból többen is foglalkoztak újságírással. Tehát különös módon köszönt ez vissza bennem. Tudat alatti befolyásoló tényezővé vált.

Igaz, ma már tudom, hogy az újságírás csak előszobája volt mai tevékenységemnek. Sokat adott, de folyamatosan az írói pálya vonzott. És úgy értem el ezt is, hogy nem tettem érte valójában semmit. Nem kilincseltem, nem kerestem a lehetőségeket.

- Kevés férfi beszél ilyen szépen az érzéseiről, érzésekről. Nálad mi volt a fejlődési ív, mikor merted kimondani őszintén a dolgokat?

- A Mosolyhíd első írásai személyes üzenetek voltak. Egyetlen emberhez szóltak, de csak nyilvánosan küldhettem el neki. Az akkor még létező iwiw üzenőfalán. Eleinte mások idézeteit „pakoltam” fel nagy mennyiségben, ami miatt többen rám is szóltak, elegük volt a sok „csöpögős” gondolatból. És rövid idő alatt sokan töröltek ismerőseik közül. Kissé megriadtam ekkor. De nem hagytam abba, hiszen volt egy erős motiváció. És egy napon leírtam egy gondolatot, ami szintén neki szólt. Egy kincskeresőről szólt, aki az igazi kincset keresi. És ezt az írást is közzé tettem. Nem írtam oda a nevemet, hiszen akkor még féltem a negatív reakcióktól. Ám meglepődtem, mert szinte perceken belül egy ismerős személyes üzenetben áradozott az írásról. És ez sokat jelentett. Aztán újabb gondolatok születtek, szintén célzottan, egyetlen címzettje volt ezeknek is, ám egyre többen fejezték ki tetszésüket. És akkor arra gondoltam, hogy miért ne vállalhatnám fel magamat. Hiszen olyat úgysem fogok soha írni, ami mindenkinek tetszik. Viszont, ha vannak emberek, akik szívesen olvassák, akkor bátran vállalhatom. És vállaltam, vállalom továbbra is, sőt, örömmel látom, hogy egyre több férfitársamra is jó hatással vagyok, egyre többen nyitnak, és mernek beszélni érzéseikről.

- Régen a férfiakat arra tanították, ne sírjanak, ne legyenek érzéseik. Mit gondolsz erről?

- Azt, hogy ez ostobaság. Ma is vannak, akik ezt tanítják, még azok között is, akiket éppen a lelkivilágom fog meg. Különös ellentmondás ez. Arról szól, hogy az illető nem meri kimutatni, felvállalni a saját érzéseit, ezért zavarja, ha tükröt tartanak elé. Sokan élnek így. Félnek kimutatni, megélni érzéseiket és nem tudni, miért. Szerintem maguk sem tudják. Hiszen, ha belegondolunk, mit veszítünk vele? Nem lehet páncélban leélni egy életet. Mesterségesen falakat emelni magunk köré. Milyen is az, amiben folyamatosan figyelnünk kell arra, hogy mit tegyünk és mit ne tegyünk, hogyan rejtegessük érzéseinket? Az életet csak nyitott szívvel és lélekkel lehet megélni igazán. Amiben ott a sérülés lehetősége. De sérülés nélkül igazi élet nincs. A sportolók sem az esetleges sebekre, fájdalmakra gondolnak, amikor mindent beleadva küzdenek. Megélik azt, amiben hisznek, amiért élnek. A feltalálókat is sokszor kinevették, mert hittek az álmaikban. Aztán kiderült, hogy ma mennyivel szegényebbek lennénk, ha ők is megriadtak volna az első gúnyolódó hangoktól. És így van az érzéseinkkel is. A saját álmainkkal. Ha félünk attól, hogy miattuk kinevetnek, akkor semmi nem történik velünk. Elvegetálunk, de hiányozni fognak az igazi csodák, az igazi élmények az életünkből. Bátran kell élni. Sírni, ha kell, nevetni, ha kell. Ezért vagyunk emberek, ezért kaptunk lelket, érzéseket.

- Újságíró vagy, laptulajdonos is. Nem néztek még rád furán, hogy jé, ez az a pasi, aki leírja, milyen szép a szerelem?

- Ez elsősorban saját környezetemben igaz, hiszen évtizedekig valóban csak újságot írtam, rádióztam, tévéztem, és csak négy éve jelent meg a Mosolyhíd. Itt tehát egyesek valóban furán néznek rám, ugyanakkor jól esik, hogy sokan, akik gyermekkorom óta ismernek, netán osztálytársaim voltak, elismerően szólnak arról, amit teszek. Ez jó érzés. És persze, vannak, akik nem értenek velem egyet, akik másként gondolnak az érzésekre, a szerelemre. Én csak azt írom meg, amit én érzek, tapasztalok.

- Mikor írsz?

- Mindig. Ez persze csak arra igaz, hogy bármikor jöhet az ihlet, a gondolat, nincs napszakhoz kötve. Van, amikor hetekig semmi nem jön, aztán egy nap több is. Ez teljesen változó, nem lehet ehhez munkarendet kialakítani, mint mondjuk egy regényírónál. Ez másról szól, nem is elsősorban írásról ma már. Sokkal több benne a lelki útmutatás, a tanácsadás. Sokan keresnek ugyanis, akik elmondják történetüket, gondjaikat, kíváncsiak a véleményemre. És jó érzés, ha segíteni tudok, ha adni tudok bármit is nekik. Márpedig a tapasztalatok azt mutatják, hogy ez így van, hihetetlen történeteket hallottam már, amik az írásaimhoz kötődnek.

- Hogyan született a Mosolyhíd könyved?

- Egy saját történetemből kiindulva elkezdtem leírni az érzéseimet. Aztán egy napon rádöbbentem, hogy valójában megírtam egy történetet, csak másképp. Nem regényként vagy elbeszélésként, hanem a gondolatokban. És ekkor elhatároztam, hogy kiadom őket könyvben is.

- Van technikád, amit saját magadnál alkalmazol, ha rossz napod van?

- Kibeszélem azt, ami bánt. Nagyon kevés közeli barátom van, de ilyenkor nekik mondom el. Ez ösztönös, erre van igényem. És megpróbálok magamnak is szót fogadni, azokat a tanácsokat követni, amiket másoknak is elmondok. Mindig elismerem, hogy nekem is nehéz elfogadni bizonyos helyzeteket, hiszen abban a pillanatban az ember még nem tudja, mi lesz a vége, ilyenkor csak a hit segít. És a tapasztalatok alapján van hitem abban, hogy a rossz sokszor egy, a korábbi jónál még jobbnak nyit utat.

- Szerinted van olyan probléma, vagy dolog, amiben fejlődhetnénk, mi nők, hogy megtaláljuk az ideális társat? És van ilyen a férfiaknál is?

- Elsősorban azt mondom, hogy hinni kell a TÁRS-ban. És ez mindkét nemre igaz. Abban, hogy létezik egy másik felünk. Viszont őt csak nyitott szívvel és lélekkel lehet megtalálni. Ha nem zárkózunk be,ha nem félünk az érzéseinket megmutatni. Hiszen ebbe szerethet bele a másik. Vagy erre találhat rá – inkább így mondom. Zárt ajtó mögött nem látjuk, hogy ki van a szobában. Meg kell mutatni magunkat, felszabadultan kell élni. Sokan szempontrendszerek alapján keresnek társat, és ha a másik ebbe nem illik bele, hiába érzik, hogy a lelke megfogta, hogy közös a lelkük, akkor is képesek hátat fordítani neki. És aztán jönnek a csalódások, mert hiába fog megfelelni valaki a kritériumoknak, a lélek nem lesz benne, és egy idő után borul minden. Csak komoly lelki alapokon lehet építkezni. És lehet, hogy abban a pillanatban a másik, akivel érezzük az egylelkűséget, még nem tűnik alkalmasnak számunkra, de ha megadjuk az esélyt, akkor egészen biztosan csoda fog születni abból a kapcsolatból. Lehet, hogy más, mint amit terveztünk, de annál sokkal nagyobb és több. Két egymást inspiráló ember kapcsolatából nem csak ők fognak épülni, hanem a környezetük is. Nem mondanám ezt, ha nem tapasztaltam volna meg. Hinni kell abban, hogy nem csak mi irányítunk. Hanem az élet is. Hallgatni kell a szívünkre, lelkünkre, megérzéseinkre. Nekünk az a dolgunk, hogy a bennünk lévő értékeinket megmutassuk, mindent megtegyünk az álmaink eléréséért, de meg kell látnunk azt a pontot, amikor át kell engedni az irányítást az életnek.

- Mi volt a legnagyobb öröm eddig, amit a munkád adott? Amikor úgy érezted: érdemes volt írni?

- Ezt két részre lehet bontani. Az egyik a saját személyes rész, amikor az írásaim által olyan embert ismertem meg, aki nagyon fontossá vált számomra. A másik pedig az olvasóké, akiknek sokat adnak az írásaim. Nehéz kiemelni egyet is. Minden boldog ember életének örülök, akinek a boldogságához hozzájárulhattam. Akár azzal, hogy a nehéz pillanatokban erőt adtam neki, akár azzal, hogy az írásaim kapcsolták össze a párjával. Mert ilyen is van. És ilyenkor mindig ezt érzem. Érdemes.