Felsőfokú varázslóképzés

Egy aprócska hátizsák, tripla zokni, és egy nagy adag kalandvágy – ez indított el utamra csütörtök este, amikor a tel avivi tavaszt felcseréltem a varsói télre. Már napokkal az utazás előtt világos volt, hogy ez nem egy kényeztető vakáció lesz, hanem egy kihívásokkal és megpróbáltatásokkal teli hétvége. „Ideje, hogy kimozduljak a komfortzónámból” - mondogattam magamnak, ám amikor megérkeztem a térdig érő hó, jégvirágokkal borított ablakok, és a mínusz huszonakárhány fok földjére, nyári tornacsukában, egy szál kardigánban, már nem voltam olyan biztos benne, hogy ez az, amit akartam...

Mintegy ötven kilométernyi buszozás után toppantam be az óriás kaland első helyszínére: a kongresszusi központba, ahol a világ minden pontjáról ide özönlött kabbalatanulók érkeztek, hogy választ kapjanak az élet kicsi és nagy kérdéseire. Kíváncsi érdeklődők, szkeptikus filozófusok, önmagukat mágusnak, vagy médiumnak valló útkeresők, bölcs mesterek, gyerekek, idősek, családok, zsidók, keresztények, feketék, fehérek... az esemény picit olyan volt, mintha a Harry Potter Trimágus Tusájának modern változatába csöppentem volna... mugliként, azaz varázstalan emberként. Hamar felismertem, hogy tele vagyok bizonytalansággal, ezt pedig csak fokozta, hogy asztrológus mesterektől Feng Shui tanárokon át a Tarot legmélyebb titkait és az Élet Fájának minden egyes ágát jól ismerő bölcsekig - mindenki szakértői szinten ért valamihez. Én pedig – úgy éreztem -, ha nem egy hétvégén, hanem egy életen át tanulnék ezektől az emberektől, akkor sem léphetnék túl a korlátaimon. Például az önértékelési zavarokon. Vagy a pesszimizmuson.... a félelmeimen... az aggodalmaimon... az egoizmusomon... és még sorolhatnám.

Aztán történt valami. Ahogy gyülekeztek az emberek az esti meditációhoz, ismerős hangra, pontosabban hanglejtésre lettem figyelmes. És világossá vált: magyarok is érkeztek a világvégi kabbalista hétvégére. Öleléssel köszöntöttük egymást, mintha csak régi jó barátok lennénk, és ebben a pillanatban éreztem, hogy valójában azok is vagyunk. Többé nem voltam egyedül, és ahogy búcsút mondtam a magánynak, a „varázslatalanságom” is elveszett. Valami ott belül ragyogni kezdett. Másnap reggelre már magam is a Trimágus Tusa egyik jóboszorkányának éreztem magam, ugyanis küldetésem lett: Michael Berg, a Titok című könyv szerzőjének előadását kellett magyarra fordítanom a maroknyi magyar varázslónak, és ahogy a Kabbala Központ tanárának szavait suttogtam a „mágikus” headsetbe, egyszerre csak összeállt a kép.

Michael arról beszélt az előadás során, milyen könnyen teremthetünk csodákat az életünkben – ha emlékszünk három fontos „bűbájra”. Ám a kabbalisták szerint nincsenek varázsigék vagy varázsporok, amelyek elvégzik helyettünk a spirituális munkát: a csodát magunknak kell megteremtenünk. „Naponta hússzor, harmincszor, sőt, minden pillanatban választhatunk, hogy az elmúlás, a vég, a negativitás energiájához kapcsolódunk, vagy a folytatólagosság, és a határtalanság energiájához.”  - mondta Michael. „Csak rajtunk áll, hogy a kétségbeesés pillanatában – legyen szó betegségről, depresszióról, vagy egy kudarcról – felébresztjük –e magunkban a bizonyosságot, hogy bármily lehetetlennek és fájdalmasnak tűnik is a helyzet, hamarosan vége szakad a rossz időszaknak, és felváltja az öröm és az elégedettség.”

A második szabály még az elsőnél is inspirálóbb volt: Michael szerint, ha sérül az egónk, ha valaki megbánt minket, vagy zavarban vagyunk, nem hogy bosszúsnak, de boldognak kell lennünk. „Az egónk, az önző énünk, az önös részesülési vágyunk az oka annak, hogy képtelenek vagyunk igazán értékelni és élvezni az életet. Éppen ezért, amikor valaki belerúg az egónkba, és az haldokolni kezd, legyünk hálásak érte.” A harmadik titok pedig így hangzott: „Naponta többször is kérdezzük meg magunkat, mennyi kényelmetlenséget vagyunk hajlandóak vállalni másokért. Minden alkalommal, amikor segíthetünk valakinek, és ez egy kis kényelmetlenséggel, nehézséggel jár, de mi ehelyett a saját kis komfortzónánkat választjuk, elszalasztunk egy lehetőséget arra, hogy csodát tegyünk.” A kabbala szerint ugyanis csak akkor engedelmeskedik nekünk az Univerzum, ha felismerjük magunkban az isteni szikrát: a másokkal megosztó, másokon segítő, teremtő erőt. Az előadás után már tudtam: igenis képes leszek leszámolni a démonjaimmal. Nincs más dolgom, mint félrerakni az elvárásaimat önmagammal és másokkal szemben, és ott lenni azoknak, akiknek szükségük van rám.

Aznap éjjel tizenhárom magyar baktatott együtt a fagyos hidegben, a havas erdő kellős közepén. A következő kihívásunk ugyanis már közös volt: egyl a századelején élt nagy kabbalista mester sírhelyét látogattuk meg, amelynek sokan csodatévő erőt tulajdonítanak. Ahogy a világ legtöbb zarándokhelyén, itt is szokás „kérni” valamit: csodát, szerencsét, boldogságot. Miközben dideregve csúszkáltunk a hóban, arról beszélgettünk, ki mit vinne haza magával a nagy utazásról: gazdagságot, szerelmet, örök életet? Végül pedig kiegyeztünk egy közös célban: a változásban. Hajnali háromkor egy sötét erdő kellős közepén, pislákoló mécsesekkel a kezünkben azon meditáltunk, hogy legyen meg bennünk a vágy az örök változásra. Mert ahogy varázspor, vagy varázsige sem létezik, a változás sem jön magától. Ha azonban azt kérjük az Univerzumtól, hogy a fejlődés iránti vágyunk sohase múljon el, és legyen erőnk saját két kezünkkel, bátor szívünkkel és önzetlen lelkünkkel megvalósítani mindazt, amit sokan „készen” kérnek meditáció közben, már rá is léptünk a változás ösvényére.

Csodást hetet mindenkinek!

(Kristóf oldala ITT, a magyar kabbala központé pedig ITT)

Ps:

A kabbalista „Trimágus Tusa” véget ért, mi pedig hosszú és szoros ölelésekkel búcsúztunk el egymástól, és megfogadtuk, hogy hamarosan újra találkozunk – valahol a világban. Talán Budapesten, talán Tel Avivban, talán a Roxfort Boszorkány és Varázslóképzőben, talán egy másik elvarázsolt rengetegben, nem számít. Csupán az számít, hogy sose felejtsük el ezt a különös, varázslatos, csodálatos hétvégét, és mindazt, amit tanultunk. A tanárainktól, az erdő havas fáitól, egymástól, és talán legfőképpen önmagunktól. És persze az, hogy amit kaptunk, másokkal is megosszuk.