A legnehezebb dolgok egyike az emberi elme számára, hogy elfogadja a dolgokat teljesen másképp, mint ahogyan hitte. Vannak olyan alapvető hiedelmeink, melyekről nem is feltételezzük, hogy hiedelem. Olyan stabilan van, olyan erővel létezik a valósága, hogy szinte magunkat építjük rá, mint tartóoszlopra, s míg csak magunk körül figyelünk és próbálunk megmozdítani dolgokat, változásokat létrehozni a környezetünkben, egyszer csak omladozni kezd az, ami minket is megtart. Mi legalábbis, ezt hisszük. Mert ezt hittük eddig.

A stabil tartóoszlop, a gerinc, a törzs, a váz, megreped. Mi pedig kétségbeesetten kapaszkodunk, mint egy földrengés idején, a mozgó, dobálózó földbe. Kapaszkodunk abba, ami éppen omlik össze. Hisz nincs hova nyúlni, nincs más, ami megtart. Ezt hisszük, mert így gondoljuk.

A belső vázunk, a gyökereink, az alapvető hiedelmeink paradigmák, melyekre életek épülnek, s azokra is újabbak és újabbak, generációk, évtizedek, évszázadok, évezredek… Ősi történelmek.

És mindez egyszer csak omladozni kezd.

Ez az idő Most van.

Anna Rose