A legnagyobb utazás: a hazatérés
„Mit nyerünk a holdutazásokkal, ha képtelenek vagyunk átkelni az önmagunkat önmagunktól elválasztó szakadékon? Ez a felfedező utazások legfontosabbika, és enélkül a többi nem csak haszontalank, hanem egyben vészes kimenetelű is.” - írta Thomas Merton, és nagyon is igaza volt. Kilenc hónap távollét után egy bő hétre Magyarországra érkeztem, és olyasmiket láttam, amiket sehol a nagyvilágban. Sem aranyló sivatagokban, sem háborgó tengereken, sem messzi-messzi hegycsúcsokon, sem távoli szigeteken. Láttam önmagam, ahogyan még sosem.
Negyedik éve már, hogy Londonba, majd Tel Avivba költöztem, és bár az azóta eltelt idő alatt rengetegszer jártam Budapesten, sosem volt olyan, hogy azt mondtam volna: igazán rendbe teszem a dolgaimat. Teltek-múltak az évek, és egyre otthonosabban mozogtam az „új életem” helyszínein. Honvágyam nem volt, hiszen a barátaim rendszeresen látogattak, az pedig még jól is esett a lelkemnek, hogy a média-őrületből éppen csak annyit kapok, amennyit kívánok. Ezzel párhuzamosan viszont egyre inkább eltávolodtam a „régi életemtől”. Eleinte csak nem hiányzott, aztán kimondottan örültem neki, hogy távol lehetek, míg végül eljutottam oda, hogy egyáltalán nem akartam visszajönni. És ezt nem tartottam helyesnek. Változtatni akartam. Vissza akartam kapni a lelkesedést. Szeretni akartam az otthonomat.
Négy év kabbalatanulás után már szerencsére pontosan tudom, hogy ehhez nem Magyarországnak kell változnia, hanem nekem. Még pontosabban: ha változást akarok itthon, változást abban, ahogy a hazámra gondolok, akkor nem várhatok arra, hogy „magától” forduljon egyet a világ a tengelye körül, és egyszeriben csak földi paradicsomnak tessen. Ezért aztán az elmúlt tíz napra csak olyasmit terveztem be magamnak, amivel változtathatok – a világomon, és az „otthon”- nal kapcsolatos viszonyomon. Csodálatos volt az első magyarországi meleg családi nap létrejöttén dolgozni, fantasztikus élmény volt az elfogadásról beszélgetni a MagNet Közösségi Ház előadásán, és izgalmas volt felfedezni az új kávézókat, bisztrókat, kocsmákat a város szívében. Lenyűgöző volt látni, hogy Budapest pezseg a kreatív energiáktól, és hogy az emberek minden nehézség ellenére mernek élni, igazán élni.
De a legcsodálatosabb az volt, hogy találkozhattam és időt tölthettem néhány olyan emberrel, akik nagyon fontosak nekem – még akkor is, ha csak néhány évente van szerencsénk egymáshoz. Hogy focizhattam tizéves unokaöcsémmel (még akkor is, ha az első rúgásommal kitessékeltem a labdát az utcára), aki nem is emlékezett rám, hiszen szinte még baba volt, mikor legutóbb látott. Hogy póni szépségversenyt tarthattunk Lola Tara húgommal, és én lehettem minden póni magyar hangja, kivéve Aranyfarkké, akit csakis ő szinkronizálhat. Hogy könnyesre nevethettem a szemem az általános iskolai osztálytársaimmal. És aminek a legjobban örültem: összeszedtem a bátorságomat, és hét év után visszamentem a buddhista meditációs központba, ahol édesanyám élt. Itt pedig válaszokat kaptam néhány olyan kérdésemre, amelyek hét éve, Mama halála óta nyomasztottak.
Ahogy a „Priscilla, a sivatag királynője” betétdalában is elhangzott: szürcsölhetünk pezsgőt elegáns yahtokon, körbeutazhatjuk a világot, és a paradicsomba is benézhetünk, de amíg nem utazunk egy nagyot „önmagunkban”, addig sehová sem juthatunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szabad fejest ugrani az ismeretlenbe. Visszanézni, visszatérni viszont érdemes. És úgy elmenni újra, hogy már nincs mi elől szaladni. Már nem azért megyek el, mert hajt valami benső kényszer, hogy nekem innen mennem kell, hanem mert egyszerűen csak menni akarok. És évek óta először kicsit maradni is. Mert jó itt.
Az otthonom és én – kibékültünk.
