Tudtátok-e azt, hogy az életben nincs egyetlen kapcsolat, egyetlen történés sem, amelyet nem ti fejezhettek be szabadon? Minden élettörténetet szabadon befejezhettek! Még azokat is, amelyekben a másik szereplő már nem is él ezen a földön. Ez furcsán hangozhat, de hadd hozzak rá példát. Sok amerikai filmben jelenik meg a vége felé egy felirat, hogy 'tíz év múlva'. Tíz év múlva pedig ugyanazok a szereplők tűnnek fel a vásznon – lehet, hogy csak egyetlen percre, de azzal fejeződik be a történet, nem azzal a két órával, amit előtte láttunk. Tulajdonképpen az életünk minden történetét szabadságunkban áll befejezni, és újból befejezni úgy, ahogy akarjuk. Az én szüleim nem élnek már, de ez egy kicsit sem lehetetleníti el azt, hogy beszéljek velük. Hogy beszélgessünk. Idebenn. Csodálatos élmény, amikor valamit felismerek például az anyukámmal való kapcsolatomban, és azt mondom magamban: „Te, anyu, én rájöttem valamire, és most szeretném megosztani veled is!” Vagy azt, hogy: „Bocsáss meg, micsoda marhaságokat csináltam, amikor serdülő voltam!” Ettől a pillanattól kezdve kettőnk története ezzel a felkiáltással fejeződik be. Nem azzal, amikor ő meghal, hanem utána tíz évvel, amikor rá gondolok, és azt mondom, hogy 'bocsáss meg, anya!' Vagy azt mondom: 'azért, anya, itt belül még dühös vagyok rád egy kicsit'. Tehát életem valamennyi történetét befejezhetem, a legfájdalmasabbat, a legnyomorultabbat, a legszívbemarkolóbbat is. Még ott is, ahol a halálos sebet megkaptam, van annyi szabadságom, hogy írjak egy utolsó jelenetet. Egy zárójelenetet.

Pál Feri