Dr. Tálas László nekem igazi meglepetés volt az életemben. A tudósokat mindig valahogy úgy képzeltem, hogy tisztes, őszes halántékkal ülnek a laboratóriumban, ahol évekig kutatják a bármit. Aztán jött László és egy humoros, csupa szív embert ismertem meg a személyében, aki már nem egy kisgyereknek segített a találmánya által és akit tulajdonképpen egy barátja halála indított el a tudomány útján. Ismerjétek meg az apukát, akinek harcművész, tudós és csupa szív ember! 

- Mennyi idős voltál, amikor érdekelni kezdett a tudomány?
- Tudom, hogy klisének hangozhat, de mióta az eszemet tudom, valamilyen természettudományos foglalkozást szerettem volna folytatni.El sem tudtam magam képzelni más környezetben. A természettudomány gyermekkorom óta velem van. A Gyermekkorom java része egy pici faluban telt, és rengeteget időt töltöttem nagyszüleimnél, akik a természettudomány alapjaira okítottak a „józan paraszti eszükkel”. Mint később kiderült, ez remek alap volt az állatélettan és a növényrendszertanvizsgáimhoz :D.

- Gyerekként is segíteni akartál már mindenkinek?
- Határozottan igen. Bár gyerekként elég introvertált személyiség voltam, kevés barátom volt (bár ezek a barátok a mai napig megvannak) jobban kijöttem az állatokkal. Gyakorlatilag 3 éves koromban elhatároztam, hogy állatorvos leszek. Ettől kezdve mindenben benne voltam, ami állatorvoslással volt kapcsolatos. A madármentés, az őzmentés, a vadmentés, mindent meg tudtam élni, hála a szüleimnek, és a nagyszüleimnek, akik teljes mértékben támogatták ezeket a „játékokat”. Édesanyám ápolónő volt, így az ő közreműködésével később érdekelni kezdett az emberek gyógyítása. 18 évesen, az emelt érettségik után szerettem volna kicsit rápihenni az egyetemre, ezért 1 évet kihagytam, és elmentem segédápolóként dolgozni. Az ottani ápolók és betegek akkora hatással voltak rám, hogy a következő 4 évben, az egyetem mellett, a BSC diplomám befejezéséig folytattam a munkát.

- Mi volt életed egyik legmeghatározóbb pillanata?

- Azt hiszem két meghatározó pillanat juttatott el addig a pontig, ahol most vagyok. Az első dolog általános iskolában történt, ahol visszahúzódó gyerekként nagyon szoros barátság alakult ki egy Tibi nevű sráccal, akiről kiderült, hogy nagyon beteg (később felfogtam, hogy leukémiás volt). Végigkísértem a betegséget, azt, hogy hatalmas tűkkel a karjában jár be az iskolába, hogy folyamatosan elgyengül hirtelen. Sajnos 3 évvel a megismerkedésünk után (általános iskola 3. osztály) feladta a szervezete a harcot. Ott találkoztam először azzal a tehetetlen dühvel, amit az ember érez egy szerette elvesztésekor, láttam a szülőket, a barátokat, és azt, hogy egy ilyen számomra szuper,bátor ember eltűnik. Gyerekfejjel belegondoltam, hogy ez egy olyan nagyon rossz dolog, amit, ha tudok, meg fogok akadályozni! Itt megerősítést nyert bennem a tudat, hogy olyan dolgot kell csinálnom, ami embereket gyógyít.
A második dolog a laborban történt velem, ahol egy rutin tisztítási folyamatot kellett elvégeznem. Egy gombatelep maradt az egyik petricsésze alján, amire fertőtlenítőszert öntöttem, aztán lezártam a tetejét, és félretettem, hogy majd másnap kitisztítom.  Amikor visszamentem, láttam, a telep növekedésnek indult. Belegondoltam, hogy milyen pokoli szervezet az, aki ilyen körülmények között növekedni kezd, és ha ezek a dolgok tényleg elszabadulnának, akkor miket okoznának bennünk, emberekben. Itt kezdett el érdekelni a mikrobiológia. Ami még ide tartozhat, az a kisfiam születése.  Akinek született már gyereke, az tudja, hogy milyen hihetetlen élmény és kaland ez az esemény. Az apává válás ezerszeresére erősítette fel bennem a „védeni akarás” érzését.

- Mi az, ami hajt mindig?
- Erre a kérdésre egy idézet jut eszembe: „Ha mindenki meg tudja csinálni, akkor én is meg tudom, viszont, ha senki nem tudja, akkor nekem kell!”

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy széles spektrumú tudást halmoztam fel a Debreceni Egyetemen. Rengetegen segítettek nekem, hogy eljussak az első egyetemi vizsgától a doktori disszertációm megírásáig. A  professzoraim és a témavezetőim mellett olyan emberekről beszélek, akikkel együtt dolgozhattam például segédápolóként, a nővér, aki az éjszakás műszakban tanítgatott, vagy adott esetben a beteg idős bácsi, aki matematikus volt és 15 perc beszélgetésből megértettem a biomatematika egy részét. Itt nyílt ki számomra a világ Olyan emberektől tanulhattam, akiknek a szakmai rálátásuknál csak az emberi alázatuk nagyobb. úgy érzem, hogy szégyent hoznék rájuk, és elpocsékoltam volna az idejüket, hogyha ezt a tudást nem arra használnám amire való. Ehhez jön még hozzá az a mentalitás, életszemlélet, mit a harcművészetekből tanultam meg, ami gyakorlatilag a szállóigénkké vált: Ha hétszer elesel, nyolcszor kell felállnod!

- Mi az első találmány, amire büszke vagy?
- Természetesen a Babypurp. A kisfiam 3 hónaposan elkapta a szájpenészt, és az akkor használható gyógyszer (amit azóta ki is vontak a forgalomból) elég veszélyesnek tűnt számomra. Aggódó szülő révén én is utána olvastam a betegségének, és kiderült, hogy ezt a fajta megbetegedést a candida albicans nevű gomba okozza, amivel évek óta foglalkozom. Beleástam magam a szakirodalomba, és rájöttem, hogy a nemzetközi kutatásokban a gombák fény általi kiirtásával régóta foglalkoznak. Összetörtem a kisfiam kedvenc cumiját, "hozzászigszalagoztam" ezt a kék fényt kibocsájtó eszközt, majd lefuttattam pár kísérletet az otthoni mikroszkópomon. A pozitív eredményt látva oda adtam a kisfiamnak a cumit, akinek 2 nap után elmúlt a szájpenésze. A feleségem közölte, hogy ez nagyon szép, de nagyon csúnya! :D És miért nem lehetett egy ilyen dolgot megvenni.?! Innen indult az újdonságkutatás, és kiderült, hogy jelenleg nincs ilyen eszköz a világon.

A kisfiam meggyógyítása hatalmas lendületet adott ahhoz, hogy egy olyan termékcsaládot szabadalmaztassak, ami a fény erejével, gyógyszermentesen és mellékhatás-mentesen gyógyít. A Babypurp azért jött létre, hogy segítsek a kisfiamnak, de úgy gondoltam, hogy sok aggódó szülő szeretne segíteni ilyen módon a gyerekén, ezért a szabadalom beadása után szerettem volna ezt üzleti formába önteni. Ehhez megtaláltam a megfelelő embereket, a cégünk jelenlegi társalapítóit, Marencsák Noémit és Kiss Gergelyt, akik egyébként egy párt alkottak és maguk is szülők, és akik amellett, hogy legalább olyan elhivatottak a szakmájukban, mint én, emberileg is azonos értékeket képviselünk. Hárman megalapítottuk a Zente-X Zrt-t,.-t, amit a kisfiamról nevezhettem el), és azóta több nemzeti és nemzetközi innovációs díj után megkaptuk az első körös befektetésünket a Creative Accelerator Kft-től, hogy a Babypurp idővel a boltok polcaira kerülhessen.
Azért a Babypurp-re vagyok a legbüszkébb, mert ez az eszköz nem „ipari-piaci” céllal készült. Ezt az eszközt egy aggódó apa készítette a gyermekének, majd két család időt, pénzt és energiát nem kímélve dolgozott, dolgozik azon, hogy ez a dolog eljusson a legvédtelenebb generációhoz. Ami érdekes, hogy a cégünk portfóliójában olyan eszközök vannak, amik azét születtek, születnek meg, hogy egy védtelenebb társadalmi réteg (nők, idősek, betegek) valamilyen problémáját tudják innovatív módon orvosolni. Ezek mindegyikének kifejlesztése kapcsolódik valamilyen személyes tapasztalatomhoz, élményemhez. Ha úgy tetszik, egyfajta köszönetnyilvánítás azoknak, akik segítettek eljutnom idáig.

- Másik nagy szerelmed a harcművészet. Hogyan találkoztál a harcművészetekkel?

- Mindig is vonzottak a harcművészetek. No de melyik kisfiút nem? Sok mindent kipróbáltam, de sehol nem találtam meg azt a közeget, azt a mentalitást, ahol jól éreztem volna magam. Aztán 15 évesen,egy bemutató után bekeveredtem ennek az irányzatnak az edzőtermébe, és az ottani edzők és tanítványok úgy fogadtak, mintha ezeréves barátok lennénk. Nagyon megkedveltem a társaságot, és ahogy teltek a hónapok, rájöttem, hogy a szamuráj harcművészeti értékek, amiket képviselnem kell, egybeesnek a saját értékeimmel. Gyakorlatilag ez alatt az évek alatt váltam felnőtté, és itt nyílt ki számomra a világ.. Rengeteg barátságot kötöttem, rengeteg biztatást kaptam (és kapok a mai napig is), olyan emberektől, akik követendő példák voltak számomra. A harcművészet révén szereztem meg azt a kitartást, amire a tudományos törekvéseimben is szükségem volt. hiszen nem minden kísérlet sikerül elsőre, sőt másodjára sem, de ahogy fentebb írtam, megtanultam azt, hogyha hétszer nem sikerül valami, meg kell próbálnom nyolcadjára is. Más látásmóddal, alázattal. csendben. Megtanultam átültetni az életembe a szamuráj értékeket, és mai napig megpróbálom követni azokat. Ezt nem volt nehéz összeegyeztetnem az amúgy is bennem lévő segíteni akarással.

- Mit jelent számodra a tudomány?

- Tágabb értelemben a tudomány számomra egy szemüveg. Egy eszköz, amin keresztül megérthetem, felfedhetem a világegyetem varázslatait. Szűkebb értelemben a tudomány egy olyan híd, ami segít eligazodni a ma kapható csodaszerek világában. A mai világban rettentő információtömeg zúdul az emberekre az egészséggel, a gyógyszerekkel, a különböző csodaszerekkel kapcsolatban.  Nyitott gondolkodású embernek tartom maga, ha tehetem, elolvasom ezeket a dolgokat, és próbálok belelátni ennek a hátterébe. Sajnos nem mindegyik szer vagy eszköz azért készül, hogy segítse az embereket. A tudományos bizonyítékok nekem olyan pilléreket jelentenek, (amit a saját eszközömnél is megkövetelek) amikre az emberek biztonsággal támaszkodhatnak. Sajnos kevés embernek van rálátása az ilyen tudományos információkra, és fontosnak tartom, hogy ezek az információk közérthető nyelven minél több emberhez eljussanak, ezért még az egyetemen létrehoztunk egy hallgatói tudományos csoportot, az e-tox workgroup-ot, hogy közelebb hozzuk a tudományt a mindennapi ember számára.