Tegnap Berki Krisztián halálával volt tele a net. Nyilván mindenki úgy nyilvánult meg, mint a maga szintje, habitusa, leképezte az egész szépen a társadalmat. Sokaknak nem esett le, a kegyelet és tisztelet mit jelent, de ez már legyen az ő körük.

Nem voltam semmiféle kapcsolatban Berki Krisztiánnal, nyilván találkoztunk néhányszor és ennyi. De azt tudom, hogy egy olyan halálhír, ami ennyire foglalkoztat mindenkit, az tanít is. Aztán este megnéztem a videót, amit Hajdú Péter tett ki az együttalvós műsorról, amiben ő volt a vendég. Itt sírva mesélte el Krisztián, mennyire rossz volt neki, hogy nem dicsérték gyerekként, hogy nem adtak önbizalmat neki és nem lett volna ilyen "f...kalap"  sokáig, ha ez nem lett volna. És olyan fájdalmas ez. Szülőként sokan nem tudnak tényleg szülővé érni, válni. Nem tudják, ha én dicsérem a gyereket, figyelek rá, attól lesz neki önbizalma és lesz lelkileg egészséges és boldog ember az életben... vagy lehet. Ez pedig a legfontosabb alap lenne. Ezt az alapot pedig sokan nem kaptuk meg, ezt tudom. 

Egy ismerősöm egyszer azt mondta: minek dicsérjem, még a végén elbízza magát?! - igen, ilyen is van. És ez döbbenetes. Nem kéne így lennie. Persze, más helyett nem fejlődhetjük meg, csak szemeket nyitogathatunk fel.

Aztán este egy elég jó idézet jött szembe velem a neten, köszönet Rácz Szilviának. Ideteszem nektek is. Mindennél többet mond, legyen ez Berki Krisztián halálából az egyik tanulság, vagy lecke, önmagunknak: