Annyira szeretjük elnevezni a dolgokat. Azt is mi elnevezhetetlen. Meghatározni a terét, az idejét, a minőségét. Ìgy halnak meg a csodák a kezeink között, még mielőtt megszülethettek volna.

Pontos helyet igyekszünk kikényszerìteni a kapcsolatainknak, minőségét még az előtt tesszük be a szokásos formákba, mielőtt formát kaphattak volna. Szerelem, szerető, barátság, házasság, család...Vajon ezek a dolgok valóban abban a minőségben léteznek az életünkben amelyek valójában? A házasság kérdések nélküli közösség, nem gazdasági megegyezés? A szeretők valójában nem lehet, hogy igaz szerelmek? Belekényszerìtettük-e magunkat és másokat egy kijelölt szerepbe? Vagy pontosan érezzük azt, hogy a helyén van, úgy ahogy, tökéletesen áramló ritmusban, kérdések nélkül?

Szeretjük elnevezni a dolgokat. Szeretjük megfogni, tartani, belehelyezni az elvárasokba, a félelmek elrejtésére használni. Pedig mindennek csodás egyedi minősége van. Ez nem függ a tértől, az időtöl, sokszor még tőlünk sem. Miért nem merjük visszaadni a kapcsolataink igazi erejét azzal, hogy nem törjük le a szárnyait? Azokat a szárnyakat, amelyek olyan tapasztalásokhoz reptetnének el minket, amelyek megmutatják azt a szabadságot, hol nem kell már egymást semminek elneveznünk, mint egy felcìmkézett dobozt.

Van ami nem állandó, valójában semmi sem az. Valójában egy áramló létezésben akarjuk belekényszerìteni magunkat valamiféle állandóságba, a biztonság hitébe, a címkéken keresztül. Pedig egyszerűen csak megélni kéne, úgy és addig mìg dolgunk van vele.

Röptében kéne csókolni egymást. Csak nézni az eget. Tudva, hogy ott látni fogjuk a másikat, ahogy átvitorlázik az égen és érezni a boldogságot amelyet neki okoz a kék paletta, fehér pamacsokkal. Titkos szigetet alkotni a Földön, hová vissza lehet térni. Ahol nem kell kiirni, hogy: Otthon. Mert egyszerűen csak az. Megélni világokat, örülni, összeolvadni, lélegezni. Többé lenni egy óra alatt. Vagy egy élet alatt. Egyetlen pillanat alatt.

Befogadni, hagyni, engedni, szeretni. Ezek a minőségek soha nem lesznek az idő gyermekei. Mert az időtlenségben születtek.

Szeretjük elnevezni az érzelmeinket. De vajon az, hogy elnevezzük őket, a korlátaink megtartását szolgálja-e vagy az elvárásainkat? Kimondani, hogy örökkön-örökké? Vagy csak a másiké lenni teljes odaadásban, röptében csókolt szárnyakkal, egy pillanatra, egy órára, egy évre, egy életre?

Barna Berni