Sajnos, sok családban a mai napig része a nevelési gyakorlatnak, hogy hosszabb-rövidebb ideig megvonják a szeretetteljes kapcsolódás lehetőségét a gyerektől. Ez tipikusan olyan büntetési forma, amiről a családok alig beszélnek, ugyanakkor rendszeresen alkalmazzák. Akik gyerekként átélték, még felnőttkorukban is szégyent éreznek, ezért nehezen hozzák szóba. Szinte nem is lehet ezekről az élményekről könnyek nélkül beszélni (sőt, végighallgatni sem). Amikor a csenddel büntetés szívszorító történeteit hallgatom, sokszor támad olyan benyomásom, hogy a szülők nincsenek tisztában ennek mérhetetlenül káros hatásaival, különben nem tennének ilyet. Amikor a gyermektől szándékosan megvonjuk a kapcsolódást, az számára olyan mélységű és minőségű szorongást jelent, ami a halálfélelemmel egyenértékű. Ne a felnőtt fejével gondolkodjunk ilyenkor, hanem a gyermek szívével! Az ilyen gyermekkori élmények traumatikusak. Fontos mindenkinek tisztában lennie azzal, hogy nem ugyanazok az események minősülnek traumának gyermekkorban, mint felnőttként. Ennek egyik oka az, hogy a gyermekeknek más az időperspektívájuk, nem tudnak olyan módon előre gondolkodni, mint a felnőttek. Számukra az a félóra – bár gyakran hallom azt is, hogy vannak szülők, akik napokig vagy akár hetekig nem szólnak büntetésképpen a gyermekükhöz – maga az örökkévalóság. A kapcsolódás lehetőségének megszakadása mintha végérvényes lenne, s a gyermek az ennek megfelelő érzést éli át mélységben és minőségben is. A traumatikus jelleg abból is adódik, hogy a gyermeknek még nincsenek hatékony eszközei arra, hogy megnyugtassa önmagát, ezért a stressz-szintje folyamatosan magas lesz, úszik a kortizolban éjjel-nappal, amíg a kapcsolat helyre nem áll. Ezekben a családokban sokszor van csend. De ez nem jófajta csend, ez büntetés. Hogy szállj magadba! Hogy majd ha egyedül maradsz, akkor megtanulod! Akkor majd rájössz! Akkor majd lenyugszol. Ez az a csend, amelyben nem oldódik meg és nem oldódik fel semmi. Csak gyűlik a keserűség, és szárba szökik az önvád. A mindennapok részévé válik a kisebbrendűségi érzés. Olyan csend, amelyben megszülethet az élethosszig tartó belső magány.

Dr. Lukács Liza