A teljesítménykényszer abban mutatkozik meg, hogy az egykor kívülről jövő parancsot már belső parancsként éljük át, mert saját mércénkké vált, de mindig rajtunk kívülálló dolgokat és embereket

szolgál. Így állandóan huhog a fejünkben egy hang: 'Már indulnom kell! Nem tehetem meg, hogy visszautasítom a kérést! Ezt muszáj ma befejeznem!' Talán meglepő lehet, de a munkamániás emberről nemegyszer kiderül, hogy nem is annyira a teljesítés jutalmát keresi, hanem valami elől menekül: a közelség, az intimitás elől, mert ezen a téren kevés jó tapasztalatot szerzett a szülei mellett. Felnőttkorra egy ilyen programozás már eléggé be van betonozva. De ha lehet beszélni az illetővel arról, hogy mi ezt így látjuk, és őbenne is van belátás ('Igen, jobb lenne, ha nemcsak mindig a helytállás érdekelne, hanem örömöket is megengednék magamnak'), akkor el lehet indítani bizonyos ceremóniákat, berendezni olyan együtt töltött idősávokat, amikor nem teljesíteni kell, hanem tényleg csak a spontán örömök, például a játékosság a 'cél'. Ha viszont valakivel nem lehet erről beszélni sem, mert azt állítja, hogy 'ennek így kell lennie, máshogy nem lehet', akkor sakk-matt. Ott nem lesz változás.

F. Várkonyi Zsuzsa