Napok óta gondolkodom a közös történeteinken. Persze, könnyű nekem, mert igen közeli a kapcsolatunk most is. Csak álmodnom kell és máris mind itt vagytok velem. Ma az elrontott süteményünk jutott eszembe. Persze, tudom, megIrtam már. Akkor már nagyon beteg voltál. Együtt voltunk, ketten. Sütit sütöttünk. Beszélgettünk. Aztán fura lett a sütemény. Amit már ezerszer készItettünk. Te és én. És akkor rájöttünk, minden rendben volt a sütéskor. Csak egyetlen dolgot felejtettünk ki. A lisztet. 

Egyébként finom lett. Mint veled minden. 

Ma éjjel a másik nagyszülői házban jártam. Nem érek én rá a meghalt és ilyen kifejezésekkel törődni. Tizenhuszon évek nem állItanak nekem akadályt semmiben. Jövök-megyek a világok között. A lelkek már csak ilyenek. 

Aztán ma sütit csináltam. Tudod, Vénuszom a Bikában. Papa gyerekkoromban is azt mondta mindig: inkább ruházna, mint etetne. A főzés-evés ma is elég fontos nekem. Szóval csináltam ma sütit. Borzasztó lett. Pedig azt hiszem, elég jó vagyok ebben a műfajban. Egy nagy szétterült plecsni lett az egészből. Először mérgelődtem. Kellett nekem ilyen előre bekevert izével kezdenem. Aztán leesett. Már nem a süti. Hanem a tantusz nekem.

Egy elcseszett sütemény is örömmel tud eltölteni engem. Mert te jutsz róla eszembe.

A közös történetünk.

A liszt hiánya.

Az emlékek megléte.

És végtelen szerencsés vagyok.

Szerethettelek. Szeretlek. És nemcsak az elszúrt sütijeimben érzem.

Most és mindörökké. 

Mindenben. 

Aztán úgyis újra találkozunk majd

egy másik körben.