Ha valakit gyermekként kifosztó módon ’szerettek’, annak nagyon nehéz dolga van. Gyerekkorában egyértelműen áldozat volt, aki a túlélésért megtanult spontán védekezni, menekülni, rejtőzködni. Ám amikor felnőttként a magáéhoz hasonló sérüléseket okoz, akkor meddig jár a felmentés a bántalmazásért? Nem látja és nem veszi tudomásul, hogy a másik az ő viselkedésétől szenved? Sok áldozat éjt nappallá téve fejtegeti, hogy a partnere miért olyan, amilyen. Magyarázza a hideg anyjával, kemény apjával, autisztikus spektrumzavarral, bármivel – ami mind lehet igaz és érthető és megindító és emberi. De mindez annak a veszélyét hordozza, hogy az áldozat totálisan átveszi bántalmazója perspektíváját, minden alól felmenti, és megfeledkezik a saját érzéseiről. Egy jótékony egyensúlyban figyelek a partneremre, de saját magamról sem feledkezhetem meg. A felnőtt partnernek pedig egy adott ponton szintén felelősséget kell vállalnia azért, ahogy a kapcsolatban működik, és erőfeszítéseket tennie, hogy kevesebb fájdalmat okozzon. Ez persze nem könnyű, ám észlelnie kell, hogy a másik szenved, és lépéseket kell tennie a saját és a kapcsolata érdekében is.

Tisza Kata