Ember nagy E-vel. Sportoló nagy S-sel.

Valami olyan, amivel letűnt korok ikonjai büszkélkedhettek csak, akikben még volt gerinc, tartás. Panni Tiborja. Az olimpikon, aki a tévé elé szegezett engem nagyon sokszor. Aki miatt ugráltam, sIrtam, aki miatt jó volt magyarnak lenni. Nem egyszer, nem kétszer... sokkal többször. Mindig felnéztem rá, mint családapára, mint olyanra, aki mögött értékek vannak és nem egy ugri-bugri sztár. Nekem ő nem a Benedek Tibi volt, aki a Cosmóban szerepelt, hanem egy igazi világ, igazi embere. 

Régóta tudtam már, hogy beteg. A világ legigazságtalanabb dolgának tartottam. Tartom most is. Küzdőtt ő, ahogy egykor a vIzben és megértést kért, hagyják békén. Nem ment mindenkinek, sajnos nem. Az, hogy ismerhettem, találkoztunk, adomány volt a számomra. Masnival át nem kötött ajándék. Mert nagy embernek nem csak születni kell, a nagy emberséghez fel is kell nőni. Te felnőttél. Pedig kisebb voltál, mint a csapattársaid. Gyerekként többször szúrták fel a füledet. És mégis te lettél az egyik legjobb. A legjobb. 

Most utoljára játszák neked majd neked a Himnuszt. Én ezzel az idézettel búcsúzom tőled, mert te még Igy is erőt adsz, motivációt másoknak. Végtelen fájdalom, Panninak, a családnak és nagyon, de nagyon sok embernek. Magyar sportszeretőként csak köszönök minden pillanatot, amit a meccseiteket nézve tölthettem!

"Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem dobtam különlegesen nagyot a labdával, és ma már ennél is kisebbet dobok. Nem vagyok kifejezetten sem erős, sem okos, nem úszok túlságosan jól, a vízfekvésem teljesen átlagos.

Gyerekkoromban tizenegyszer szúrták fel a fülemet, ugyanennyiszer tiltott el az orvos az uszodától. Magasságomat nézve ma már kicsinek számítok a csapattársaim között, súlyra viszont 15 éve elértem a 100 kilót.

Szépen beszélni talán sosem tudtam, középiskolai eredményeim közepesek voltak, sosem gondoltam, hogy a mondataim hatással lehetnek másokra.

A katonaságtól gerincsérv miatt felmentést kaptam, azóta már a nyakamban is van két porckorongsérv, 16 éve csuklószorítóval játszok, képtelen vagyok a kézfejemre támaszkodni. Először 2005-ben voltak problémáim a szívemmel, amik 2009-ben megismétlődtek.

Mégis, ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban.

Ez ez én tehetségem'