Valentin nap után járunk nem sokkal. Talán még mindenkiben ott van az a kötelező jelleg, az extra figyelem, amit a másik felé kell tanúsítani. A másik felé, miközben ott van a legfontosabb, az igazi Én. Ma pedig Nőnap. 
De hogyan is születik meg az igazi Én? Mi ennek az összetevője? De talán a legfontosabb: mikor telik be a pohár, mikor nyílik fel a szemünk és mondjuk azt, hogy kész, vége, ez vagyok Én, ha menni akarsz, kalap kabát? Hány lélek sárba tiprása után? Egy lélek hány sárba tiprása után?
Mert tudjuk is pontosan, hogy mi az az Én? Társadalmi elvárások terelnek jobbra és balra, magányos pontként kóválygunk az egyébként eléggé túlnépesedett világunkban. Keressük a helyünket. Olvassuk az embereket. De valóban jól?
Hányszor hittük már azt, hogy valóban egy húron pendülünk és értjük a másikat? Vagy hogy most valamin biztosan keresztül megy, az én dolgom csak kivárni és majd minden a helyére kerül. Sérült, most épp nincs jól, csak meg kell értenem, tartanom a távolságot és majd rájön, hogy Én vagyok az a valaki akire mindig is várt? Hogy a dolgok egyébként sem olyan egyszerűek?
De. A dolgok nagyon is egyszerűek. Mert nem adhatod a lelked annak aki nem képes azt teljes nagyságában befogadni. Kellemetlen. Fáj. Elfelejtenéd. Ne akard. Hiszen az igazi Én ebből is épül. Ilyenkor épül csak igazán.
Valahányszor azt hiszed, hogy a lelked darabjaira hullott, képes vagy felszedni a darabokat és egy új Ént építeni magadból. Mindig. Minden alkalommal. Amikor elcsendesedik az érzelmi vihar, találkozhatsz a legújabb Önmagaddal. Az igazi Éneddel. Ünnepeld meg minden nap.
És írj.
Egy új életet magadnak.

Nesze!Bogi