Neked milyen éved volt? Nekem már rég volt ennyire fárasztó évem, azt kell mondjam. Egyáltalán nem volt könnyű kis mismásoló esztendő, sokkal inkább annyira beletolta az ember arcába azt, amit addig nem látott meg, hogy dupla bőrradir kellett hozzá, hogy elengedjük. Ez pedig hozta magával azt is, hogy sokak igazi orcáját vagyis énjét láttam meg. Mondhatnám, nem kellett volna, de pont így kellett lennie.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nőként és érzékeny lélekként igazán szépeket gondolsz olyanokról, akik  durván beragadtak a mátrixban és finoman szólva más tudatszinten vannak még. Akiknél vagy akinél simán belefér, hogy totális hazugságban éli az életét, saját magának is fantasylandat nyom is a tágabb környezetének is. Akinél sima ügy, hogy megható előadásokban mondja el, milyen jó is ő, aztán a mellette lévő emberekkel olyan kedves, mintha lópokróccal simogatná őket husángként használva azt. Van, akinek simán  a szoftver része, hogy erkölcsileg munkában olyat tesz, amire te erős ventillációba kezdesz, neki ez nem gond. Sebaj, majd néhány élet múlva megtanulja, hogy ilyet nem teszünk, vagy a karmaügyi hivatal még ebben az epizódban megküldi az utalást. De már megtanultam azt is, hogy hangszínről megmondom, ki az, aki lódít. És ebben a gyerekem sokszor a legnagyobb segitségem. Tudjátok, gyerek és kutya soha nem hazudik. Csak tanulni kell tőlük, figyelni az ő reakciójukra és ez idén még hangsúlyosabb lett.

Megdöbbentő is volt helyenként az év, mert olyan történésekkel találkoztam, amire elég nehéz volt nem összerogyni, orditva bömbölni, üvölteni. Amikor például a barátnőd megírja chaten, hogy az bzony ott áttét, amit találtak nála vagy kiderül, hogy éjjel egy anyukát kell menekiteni, mert késsel kergeti őket apuka. Egyszer egy ismerősöm azt mondta, aki nézi az én instastoryjaimat, az azt látja csak, mindig valami partin vagyok. Hát persze... ha ennyit szeretnél belőlem látni, akkor legyen. Vannak dolgok, amiket nem mutatok meg. Nem véletlenül. Ebben az évben sok mindent kiszórtam az életemből, főleg olyanokat, akik mondjuk tudták, hogy beteg vagyok, de húsz percig csak a saját problémájukat ecsetelték a telefonban. Vagy akiről pontosan tudtam az első percben, hogy egy érdek vezérli, nem tiszta a szándéka és emiatt kedves és negédesen csöpögős velem. De még mindig képes vagyok jónak gondolni, aztán eltelik némi idő és csalódom benne. Pontosan úgy, ahogy az elején már éreztem. Nem hallgattam magamra sokszor, de most már egész jó vagyok ebben. Ez az év ezt is tálcán hozta - én pedig nem küldtem vissza a pincérrel. 

Ezzel párhuzamosan és következményeként csodák érkeztek az életembe. Emberek, akiket nagy E-vel kell iktatni. Csodalények. Angyalok, szárny nélkül, lehet, hogy sokszor tornacipőben, vagy egy kitérdelt farmerben. Álruhában.

Ti, például, akik nagyon sok adományt és segitséget küldtetek a Minden babának jár kampányba és ezáltal tudtunk ezernél is több családnak csomagot adni, kórházaktól anyaotthonokig, a mélyszegénységben élőkig. Vagy te, aki megköszönöd, hogy minden reggel levésem az aznapi energiákat és ez számodra jó útravaló évek óta. Te nem látod, de én érzem a szárnyakat és a fényt, ami ebből a szeretetből árad.

Motivációs előadásokon sokszor elmondom a történetet, amikor emelkedsz és leraksz sok embert, szituációt, légüres térbe érsz és nincs körülötted sok madár. Te repülsz feljebb és megijedsz: jaj, nem lesz barátom, senkim, egyedül vagyok. Lentről persze, akik maradtak, megpróbálnak a szintjükre visszahúzni téged. Nekik sokkal boldogítóbb lenne, ha te is a középxar mocsarában lennél, amit ők választottak maguknak. De nem szabad visszamenni. Mert ahogy csapkodsz feljebb a szárnyaiddal ott hirtelen észleled: jé, ilyen magasan is vannak hasonlóak, mint én? És igen, vannak. Ha emelkedsz, új, értékesebb társak jönnek melléd. Lehet, hogy egy-egy beszélgetésre kapcsolódsz csak velük össze, de hidd el, tölteni fognak és nem lemeriteni az aksidat. Még munkában is összehozhat a sors nevű kártyajáték olyanokkal, akikkel fél szavakból is megértitek egymást és a játszmázást, sunyizást már réges régen nem ismerik. Vagy a tanitványoktól kapsz olyan mondatokat, hogy csak nézel, milyen csodás gondolkodók is ők. Idén nekem sok-sok ilyen ajándékom érkezett. Ez érték, becsülni kell! 

És tudjátok, mit érzek az év vége felé közeledve? Végtelen hálát. Hálát, hogy végighúztam magam ennyi xaron,  betegségen, veszteségen és hihetetlen sok régi és új értékes emberrel találkoztam. Csoda barátaim lettek. És idén még jobban tudom már, ha engem valami zavar, már magamon kezdek dolgozni, hogy miért is vált ki ez a dolog belőlem ilyen ellenérzést, nem csak hisztizek. Tudom, ismerem a működéseimet, de nem vagyok egy hegyen ülő bölcs, aki búzamagot csiráztat és csak a táltos által megáldott kenyeret eszik.  A Chanelt sem vetem meg és a francia fehéret sem, sőt, van még mit munkálkodni magamon. Ember vagyok, aki idén a legeldugottabb szőnyeg alól is megkapta azt, amit már el is felejtett, hogy ott van és hajlandó voltam dolgozni vele. Régi, igazán kedves pajtásaim is előkerültek, amiért végtelen nagy köszönet nekik. Szembesültem jó nagy és koszos halmazokkal, kupacokkal, mindenféle sóderekkel, homokokkal 2019-ben, a következő esztendő pedig a mosolyé lesz. Hálás vagyok az évnek a sok őszinte pillanatért, a bábszínházi jegyért, hogy még jobban megláttam, kit mi mozgat és 2020-ra simán eldönthetem, melyik teátrumba ülök be. És már tudom, az előadás rendezője és producere is én vagyok és megválaszthatom, kik ficeregnek mellettem a székeken. Köszönöm 2019 a sok tanítást, a hullámvölgyet, a szembesülést, az elengedéseket és a hihetetlen sok örömet! 

A láthatatlan korona legyen veletek és rajtatok az ünnepek és egész december alatt is!