Farmot látogattam  ugyanis. Egy olyan helyen, mintha a Muzsika hangjai című film díszleteiben lépkednék. Csodás hegyek, zöld fű, boldogan legelésző tehenek, kedvesen köszönő és mosolygó gazdák. Pedig, mint kiderült, négykor kelnek és nem fenékig ott sem a tejfel. És tehenek is voltak. Boldogok, szépségesek, igazán úgy tartva, ahogy a legjobb nekik. A család, akit meglátogattam, a gazdaságból él. Minden tehénkének neve van, simogatják, babusgatják őket. Főleg a család kisebbik lánya, aki állatfanatikus. Naponta kétszer fejik őket, már simán sorba is állnak, amikor eljön az ideje és elégedetlenkednek, ha nem foglalkoznak velük túl hamar. A táplálékukat is a farmon termelik meg nekik, itt lesz egy hosszú folyamat részeként a végén a széna, amiből hát igen szép nagy adagokat be is termelnek.

Én is részt vettem egy fejésen. Ehhez be kellett öltözni. Nem értettük, miért, gondoltuk, a tehénkék védelmében. Fel is vettük a gúnyát, ami olyan volt, mintha epizód szerepet kaptunk volna a Csernobil filmben. Aztán bementünk a fejő helyre. Erre biztos van valami szakkifejezés, de én nem ismerem. És már jöttek is az állatok. Nagyon cukik voltak. Nem először fejtem tehenet, de most már modernebb, mint ami gyerekkoromban volt. És hát az is kiderült, a ruha, ami rajtunk van, nem az állatokat védi. Inkább minket, a ruhánkat. Nem részletezem. Én megúsztam.

Nem akartam a farmról eljönni. Ilyen kedves, lelkes, nevetős, de nagyon keményen dolgozó emberekkel rég találkoztam. A színekről nem is beszélek, amik ott voltak, de azt látjátok a képeken. A bocik azóta is hiányoznak. Ja, nem is mondtam, hová megy a tej, amit lefejtünk, ők meg ugye minden áldott nap fejnek? Ebből lesz a Milka csoki alapja!

Számomra nagyon boldogító volt látni, hogy ilyen szépen, gyengéden is lehet azokkal az állatokkal együtt élni, akik a mi táplálékunkat adják!