A kislányunk egyszer kitalálta, hogy felemás zoknit fog viselni. Kérdeztem, miért. Azt mondta, mert így nyuszi is, meg kutyus is lehet a lábán. Aztán úgy maradt. Mármint a felemás zokniság.
Aztán elsős lett. Várta az iskolát, a tanulást - az Állati küldetésnek köszönhetően már többet tudott a tasmán ördögről, mint én, betűzgetett, számolt.
Egy reggel a kiborított zoknik felett üldögélt, hosszasan keresgélve.
- Mit keresel?
- Hát... ennek a párját.
Megértettem azonnal. Ma nem akar szokatlan lenni. Nem akar egyszerre többféle lenni. Nem akar színesebb lenni. Sőt, pandás fülvédőt se akar. Azért nem, mert az a többieknek nem tetszik.
Vagyis azzal még nem lenne baj, ha nem tetszene. Csak közben jönnek a mondatok és a folyosón lökdösések.
"Mi van, anyádnak nincs elég ideje, hogy párosítsa a zoknidat?"
"Mi van, nincs pénzetek rendes zoknikat venni?"
"Teccő, járunk?"
"Akkorát rúgok beléd, hogy kiröpülsz az iskolából!"
"Mit hallgatsz, zenét?"
"Biztos csórók vagytok!"
És záporoznak a példamondatok. Ahogyan arra se tanítottuk, hogy különleges legyen, úgy arra se, hogy találjon ki válogatott csúfságokat. Amit mond, hallom a hangján, hogy a fülébe kapta.
Ülünk a zoknik felett. Tanácstalanul. Apaként Terminátornak kell lenni? Anyaként Tigrisnek? Vagy mint egy láthatatlan dzsinn, leckéztessük meg a bántalmazókat? Húzzuk a fejükre az alsógatyájukat, mint a filmekben?
Aztán rájövök, hogy igazából nincs semmi baj, valamit jól csináltunk. Ülünk a zoknik felett, és mesél. Elmondja, mi van. Nem nyeli le, nem fojtja el, és bármennyire rosszul esik neki, nem szégyelli előttünk. Elmeséli.
Felsóhajtok.
"Hát egész nyugodtan eldöntheted, mit szeretnél. Azt vedd fel, ami jólesik."
És magára hagyom.
Kegyetlen vagyok.
De mégsem.
Bízom benne. Hogy el tudja dönteni, itt és most mennyit vállal. Mennyit bír. Várok. Kavargatom a kávét. Melegszik a dci1.5-ös az ajtó előtt. Mindjárt indulni kell.
Aztán nyílik az ajtó. Kalap, táska, dzseki, nadrág. És a felemás zokni. Egyik lábon Duffy Duck, a másikon Tapsi Hapsi.
- Indulhatunk?
- Még egy perc...
És felmarkolja a másik ruhával összemosott pulóvert.
Aki különleges, az szemet szúr azoknak, akik nem mernek vagy nem tudnak különlegesek lenni. És ezért haragszanak. Szóval aki különleges, annak bátornak is kell lennie. A bátorság nem azt jelenti, hogy valaki nem fél. Hanem azt, hogy a félelmei ellenére útnak indul.
Kell, hogy legyen honnan útnak indulni. Az OTTHON nem az a hely, ahová aludni és enni járunk. Az otthon az a hely, ahová hazatérünk mindennel, ami történt velünk és bennünk. És ahonnan útnak tudunk indulni újra, meg újra.
(az interneten találtuk, nem tudjuk, ki a forrás, de köszönet érte)
