Sok évvel ezelőtt azt mondtam: pezsgőt bontok, ha beviszik a Gyárfást. A héten pukkant is a dugó. És most nem a politikai dolgokról szeretnék írni. Sokáig azt hittem, nem is szólalok meg, mert minek. Aztán mégis úgy érzem, írok egy postot Fenyő Jánosról, hisz volt dolgozójaként sok minden kavarog bennem. Igen, nem húsz éve, de elég régen "tudjuk" viszonylag sokan, hogy Gy. Tamás volt vagy inkább lehetett az a távoli kéz, ami meghúzatta a ravaszt. Rendőri körökből is pontos info jött, de ez ma már lényegtelen.

Sose fog kiderülni - mondta az egyik volt kollégám. Hidd el, minden királyságnak vége lesz egyszer - feleltem, mert bíztam abban, hogy tényleg lesz az a pont, ahol már Gyárfás ne legyen olyan fontos, hogy védjék a felső körök. És a karma karma őt is elérte ezekben a napokban.

Alig húszéves voltam, amikor első szakmai gyakorlatos napomra buszoztam fel a Törökvészi útra, a VICO székházba. Akkori tájékozatlanságomnak megfelelően fogalmam volt, bármennyire is sok tárgyunk volt az újságíró akadémián, mit is jelent a kiadó igazán. Tudtam, hogy a Nők lapjához megyek és kb ennyi. Nekem ez volt fontos. Ezen a ponton még fogalmam sem volt, hogy a Fenyő az a Miklóst jelenti-e és Hungária slágereket kell majd hallgatni kilenc és öt között. A szakmai gyakorlatom közben hamar világos lett, hogy nem, nem az a Fenyő, hanem a János. Nekem akkor csodavilág volt minden, ami az újságcsinálásról szólt, tényleg csak ámultam és bámultam Suttogták a nők lapjás kollegák, hogy a Jánosnál fegyver is van, de nem kell félni és ez is beletartozik a "jánosságba".  Teltek a hónapok a nők lapjában, én egyre többet írhattam, próbálgattam a szárnyaimat, nemcsak három sorokat idővel többet is. Kis ugrifülesként én mentem az újpalotai lakótelepre, megkérdezni a nyerteseket, mennyire örültek a nyereménynek, mert akkor valami nyereményjáték volt a lapba téve. Hírlett hogy János nem fizette ki, de sok mindennel ilyen, mondták a nagyok. Nyilván én semmiből nem láttam semmit, csak örültem, hogy ott lehetek. Aztán volt, hogy ő lejött, az egy emelettel feljebb lévő irodájából, nagy hangú volt, de darabnak se kicsi. Félni kellett őt, de annyira valahogy mégse. Vicces volt, kedves, mosolygós, olykor kegyetlen mondatokkal. Ekkor már tudtam, hogy szereti a dekoratív, vékony modelleket, és imád fotózni. A címlap mindig a legfontosabb volt neki és hát a Nők lapja a zászlóshajó volt akkoriban. Politikusok jöttek-mentek, az általam csodált és ikonikus kollégák interjúkat készítettek ezzel-azzal, aki neki fontos volt. Király Zoltán, szdsz-es politikusok, Demszky, aki az egy órányi beszélgetés alatt egyszer sem nézett a szemembe.

És ahogy írom, szinte a múlt átúszik valami érdekes jelenbe... Karácsony van, János neveket húz ki egy zsákból, kalapból, üvegből, erre már nem emlékszem és az illető azonnal pénzjutalmat kap. Sokan mennek haza teli zsebbel. Csak János ilyenkor találkozik azzal, hogy kik is dolgoznak nála. És kiborul, ha valaki "nem szép". Az adott főszerkesztőnek kell megvédenie ilyenkor a munkatársat, hogy ne rúgja ki, mert igaz, hogy kicsit érdekes az arca, de jó szakember.

János ilyen. Ilyen volt. Az egyik kezével adott, a másikkal elvett. Lifttel járt. Fegyverrel, nagy autóval. Könyörtelenül profi volt. Ezer és ezer emlékem van róla, amelyek már a házi legendárium részét képezik. Hogy hogy kiabált egy rossz borító miatt. Volt, hogy engem is teljesen kiborított és hisztiztem miatta, pedig nem igazán alkati részem ez. A sztárokról mindig gondolt valamit. A nagy sztáros anyagokat pedig igen csak szűk kör írta a Nők lapjába(n). Tom Cruise, Bruce Willis, Naomi Campbell.. Egyszer egy ismert ember témáját máshogy fogtam meg, mint ahogy ő gondolta. Kidobta az anyagot. 4 oldalt. Több napos munkám volt benne. Nem értett egyet azzal, amit én gondoltam Michael Jacksonról. Újra kellett írnom az egészet. Ez volt az egyetlen dolog, amikor igazán "összetűzésbe" kerültünk. Egyébként zseni volt. Olyan szeme volt a tehetséghez és a témákhoz, mint keveseknek. Elutazott és a reptéren hazafelé vett egy újságot. Bejött a kiadóba, levágta a kanapéra a vastag német lapot és azt mondta: ilyet akarok a  Nők lapjába Ma már tudjuk, hogy annyira igaza volt, hogy csak na. Akkor még csak tanultuk a fitnesz-wellness kifejezést, amire ma iparág épül már. Így én megkaptam a feladatot, hogy induljon fitnesz rovat a nők lapja oldalain. És indult. 

Könyörtelenül lesöpört minden mást az asztalról, ha tehetséget észlelt. Nem volt tekintélyelvű, hanem egy iszonyat öntörvényű ember. Elolvasta az egyik írásomat és utasította a főnökeimet, azonnal duplázzák meg a fizetésemet. Nyilván örültem, másrészt meg azért ciki is volt, hisz jóval idősebb kollégáim voltak akkoriban, én még csak a kezdet kezdetén voltam. De jó szeme volt, azóta már nagy ívű karriert befutott embereket hozott a laphoz vagy támogatott. Csodálatos kollégáktól tanulhattam, utólag is köszönet mindenkinek. Imádta az új, nyitott szellemiséget, a "tálentumot". Annyira friss és annyira más volt minden, amit a Nők lapjába pumpált, hogy utólag gondolkodva tényleg példa nélküli volt az akkori Magyarországon.. Például az, hogy beültünk az autóba, kimentünk Bécsbe könyveket venni, mert azoknak a képeiből lehetett szép címlapokat csinálni. Igen, akkor még jogtalanul. Ma már ilyet nem lehetne. De huszonéve még rendesen vadkapitalista volt minden és Fenyő János egy igazi karakter volt, aki segített a dolgozóinak, ha baj volt, rosszul gipszelték be a kórházban valaki karját vagy anyagi támogatásra volt szüksége egy családi történés miatt. Aztán közvetlenül utána valakinek nem fizetett ki egy több milliós tartozást. És igen, emlékszem, amikor a "napkeltések" a mi székházunkban voltak. A nagy tárgyalóban jöttek-mentek, de nem sokáig. És voltak megyei lapok is, talán fél évig. Emiatt mi a Bég utcai házba költöztünk át. Aztán ahogy mentek a napilapok, visszakaptuk a saját irodánkat. Jánosnak voltak kérései, mániái, lőni járt, ott volt a lovarda, ezer fura dolog. Egyáltalán nem szeretném hősként, vagy valamiféle csodálandó karakterként beállítani, de neki is volt igazi, emberi oldala. Végtelenül boldog volt, amikor kiderült, a második gyermeke fiú lesz. Aztán a születését nem érhette meg. És a balatoni vitorlázást sem próbálhatta ki, meg nem lett új címlap és ezer más dolog sem. Csak maradtak a Perrier ásványvizek a lovarda házának hűtőjében. És néha Friderikusz Sándorral egy három mondatos beszélgetés, amikor Jánosról nosztalgiáztunk. Meg az örökösödési hercehurca és szakmai dolgok, amiket tanultunk, tanultam tőle, az iránymutatás. Erős kezű volt, az biztos. 

Mi, azok, akik akkor ott dolgoztunk a kiadóban óriási sokként értük meg a halálát. Képek vannak bennem, hogy mikor és hol beszéltünk arról, hogyan hívtuk egymást telefonon utána. Aztán arról is, miként ment tovább a lap és izgultunk azon, ki lesz az új kiadó. Egy biztos, olyan tüzet, lobogást, ami Jánosban volt, ahogy a lapért vagy egy új témáért égett, senki nem hozta vissza. 

Fenyő János nem volt nagy betűs ember, nem volt egy szuperhős és nem volt olyan véreskezű maffiózó se, ahogy a filmekben szokás ábrázolni a kegyetlen bandavezéreket. De bárki is volt, minden gyilkosnak és felbujtónak bűnhődnie kell. 20 év után is. 

Szabó Patrícia