Amennyiben felütnénk az értelmező kézi szótárat a Tolerancia jelentésénél, ezt találnánk benne: latin eredetű szó, türelmességet jelent. Kiterjedhet vallásra, etnikai, nemzeti hovatartozásra is, valójában azonban ennél messze több mindent foglal magában. Egy személy teljes valójának elfogadását, megértését. Kihatási köre olyannyira bő, hogy az esetek többségében valójában nem is realizáljuk, hogy mennyi mindenben ott van. Hány pillanatban, szóban, érintésben, tekintetben, érzelmi megnyilvánulásban. Egyszóval mindenhol. Meglelheti bárki, aki igazán akarja, méghozzá bárminemű nehézség nélkül. Reggelente, amikor útnak indulunk, érezzük jelenlétét a járdán elhaladó gyalogosok, a kerékpárúton tovaszáguldó biciklisek között, netán abban a pillanatban, amikor az ebédnek valóval állunk sorba a közértben, hovatovább, a buszon, metrón történő utazáskor is. A világ egyik fő mozgatórugója, és amire mégis sokszor senki sem fordít elegendő figyelmet. Nem válthatjuk meg a mindenséget, de talán szebbé, könnyebbé, élhetőbbé tehetjük egymás számára az életet.

Tolerancia. Egy szó, mégis mennyi mindent jelenthet. Mindezek mellett egyfajta képesség is, miután Tolerálni nem képes mindenki, hiszen ez egy hosszú, érzelmekben gazdag folyamat része. Egyfajta önkifejezés, ha jobban tetszik. A Tolerancia rengeteg kötelességet is jelenthet. Fogni egy ember kezét, ha éppen elesne; felemelni, ha már a földön fekszik; támogatni, ha útja során démonokkal küzd. Messze nem csak az együtt szárnyalásról szól ez az egész, sokkal többről van szó. Vissza kell vezetni a megtévedt embert oda, ahonnan minden kisiklott, és ami a legfontosabb: elfogadni azt, hogy ez csupán egy rossz időszak, periódus, semmi több. Az érintett személy minden történéstől függetlenül ugyanaz, aki egykor volt, belsője nem változott, csupán valami megkavarta az állóvizet és most hullámzik a felszín. A Tolerancia útját hála kíséri, s a tudat, hogy bármit csinálhatunk, lehetünk a világ akármelyik pontján: sosem vagyunk egyedül. Küzdelmes kis valóságunkat megoszthatjuk valakivel, aki nem a mézes mázas felszín alapján ítél, hanem tudatában van a legzordabb részleteknek is, s ennek észlelése után sem ítél el. Elfogad, megért, támogat. Nem mutogat, hibáinkat leckeként tálalja, s ha olykor-olykor bekövetkezik, egy sem mondja azt, hogy „Ejnye, ejnye, Én megmondtam..”. Hogy ez nem egy életre szóló megbélyegzés, amit ha felragasztunk, már sosem lehet leszedni. Ők tudják, mi van a felszín alatt és amikor a többség egy-egy cselekedetünk után levonja a legkézenfekvőbb következtetést, Ők akkor is tudatában vannak, hogy mi miért történt. Nem ítél, bírál. Nem tudunk elég nagy hibát elkövetni ahhoz, hogy elforduljanak tőlünk. Tolerálni annyit tesz, mint miután valaki megmutatta nekünk a legigazabb valóját talán még jobban szeretjük, mint azelőtt, s a különbözőségekkel teli világban mindenki megfér egymás mellett, nincs olyan, hogy hibás, elítélendő, nem elfogadott. Érték van, amit személytől függetlenül bárki letehet az asztalra. Még akkor is, ha az embernek nehéz természete van és hosszú idő után új környezetbe kerül. Kiszakad mindabból a megszokott, már-már túlságosan is kényelmes közegből, ahol mindent kontrollálni tudott, és ahol az emberek már tudták, hogy csak hagyni kell reggelente, fogyassza el a kávéját, majd megy utána minden magától. Hangulatingadozásait egyszerűen kezelvén olykor csak magára zárta az iroda ajtaját, majd mikor elmúlt a hiszti kisétált onnan, mintha mi sem történt volna. Ezen a helyen azonban elvárások hadával kellett megbirkóznia, s a ténnyel, hogy bizony mindent elölről kezdeni nem egyszerű. Le kellett szállnia a magas lóról, hiába hajtogatta olykor, hogy ő korábban ezt és amazt csinálta. Mondogathatta, bizonyítania ettől függetlenül is kellett. Ők idegenek voltak, akik nem tolerálták, ha Elfogadták, mert számukra csak így volt az, aki.olykor-olykor a kelleténél hamarabb robbant a bomba, nem értették miért változik a kedve ilyen hirtelen. Nem kellett, hogy értsék. Csak a munkát akarták minél előbb elvégezve látni. Aztán persze idővel elmúlt a kezdeti egymástól idegenkedés és bár túl kellett, hogy jussanak pár csipkebokron, ami megtépázott egy-két embert, ma már együtt tudnak működni. Ő azonban belül roppant hálás volt. Hálás azokért az emberekért, akik a nehéz természetével együtt korábban, és mindig is, bármikor tolerálni tudták. 

Elfogadták, mert számukra csak így volt az, aki.

Nesze!Bogi