Szélesre tárta az ablakot és mélyen magába szívta a friss, tüdejét is átható hideg levegőt. Majd jól megfázom megint - gondolta magában. Ennek ellenére csak állt, magába meredten és nézte azt. Kaparta a torkát. Képtelen volt levenni a szemét arról a látványról, ami fogadta. Fenyőfák, a természet őrei ölelték körbe a házat, nyújtottak számára védelmet. A Hold fénye meghitten ereszkedett le a fa ágaira. Az eső muzsikált csak halkan. Nem siette el, lassan hullott alá a felhőkből.
Olyan idilli volt az egész. Kellemes érzéssel töltötte el a tudat, hogy otthonra talált. Simogatta belül. Mintha titkon azt érezte volna, hogy most boldog. Nagyon boldog. Képtelen volt szavakba önteni az érzést, ami igazából csak a felszínen csillogott. Mert akárhogyan is volt, akármennyire is rendben voltak körülötte a dolgok, a nap csak ideig-óráig időzött az égen. Néha felütötte a fejét a szivárvány, csak, hogy színt vigyen oda, ahol már mindent szétmart a rozsda, élettel töltse meg azt, de a malomban nem volt egyszerű a helyzet. Az Élet malmában. Ott, ahol a lelkeket őrölték. Ahol leszállópályára kényszerültek. Az Ő kisgépe is a hangár valamelyik zugában porosodott. Megesett ugyan, hogy olykor-olykor tett pár kört kint, de mintha valamilyen üzemhiba miatt folyton visszavonták volna a forgalomból. Új repülők kerültek a kifutóra. Praktikusabb modellek. S hogy miért történt mindez? Spóroltak-e az üzemanyaggal? Kevesebb volt a javítási költség? Vagy talán évekig elment volna anélkül, hogy egyáltalán szükség lett volna apróbb korrigáláson kívül másra? Vagy olyan pilóta vezette, aki mindenféle kitüntetésekkel rendelkezett és a legjobb lett volna a szakmájában? Nem tudni. Ő is Vágyott arra, hogy repülhessen. Kétszer olyan gyorsan, mindenkit maga mögött hagyva. Fele annyi üzemanyagot felhasználva, mégis akkora lángon égve, mint még soha senki más. Fent aztán akkor találkozhatna a többi csillaggal. Az Ő motorját az elszántság, az alázat és az akarat hajtotta. Ő sajnos többször került a műhelybe, belső égésű motorja többször is meghibásodott, zárlatos lett. Már-már végzetesnek tűnő galibák is bekövetkeztek, már-már a kuka mellé is száműzték volna, azonban valami csoda folytán mindig sikerült életet lehelni a masinába. Így aztán folyt minden tovább a maga medrében. Olyankor vagy megint tehetett pár kört és kiereszthette a megfáradt gőzt, vagy mehetett újfent a sarokba. Az volt a furcsa, hogy az emberek ideig-óráig örültek neki. Aztán mindig jött egy jobb, másabb, tetszetősebb, netán a legfelszereltebb, a legújabb technikai vívmányoknak megfelelő alkatrészekkel rendelkező darab. Később újfent rá irányult a figyelem, a „régire”, a „nagy utat megtett járgányra”, és nem értette, hogy miért esett ki akkor a figyelem középpontjából.
Teltek és múltak így a napok, hetek. Próbálta elfogadni mindazt, ami körülötte történt, végtelen nyugalommal. Sejtése sem volt mindennek okáról, hiszen vehemens természetének következtében erre kifutóra való lépése óta nem sok alkalommal volt példa. Tudta és tiszta szívből hitt benne, hogy megbecsülik azt, hogy ezzel a társasággal repül. Mert bár mehetne máshová, és őt is helyettesíthetnék kis ficsúroknak tűnő, ámbár ambiciózus természettel rendelkező pilótával rendelkező gépek is. Akikkel bármilyen üzemanyagot meg lehetne etetni. Ennek ellenére azonban mégsem tudott elmenni. Buzgott benne a bizonyítási vágy, meg akarta mutatni az őt alábecsülő embereknek, hogy márpedig ha elhatároz valamit, igenis képes addig menni, amíg valósággá nem változtatja azt. Nincs az a fal, nehézség, ember, amin kitartással, a saját magadba fektetett hittel, meggyőződéssel nem lehetne túljutni, átugrani, más, kedvezőbb irányba terelni. Olyan ez, mintha valamilyen megfoghatatlan, láthatatlan dologban hinnél. Abban, amit csak Te érzel, viszont mindenki más is látja, ahogy egyre inkább kibontakozik, majd ölt testet. Mert minden csak idő és viszonyítás kérdése. És a töretlen hité. Értékelni azt, ami eddig megvalósult, és látni mindazt, amit még csak a jövő rejt. Szívvel-lélekkel hinni abban, hogy jobb sorsra vagyunk érdemesek, és megérdemeljük mindazt, amit álmokként dédelgetünk. Ezzel a szent meggyőződéssel csukta be az ablakot, hiszen Ő már tudta, hogy hinni mindig, mindig érdemes.
Nesze!Bogi
