A minden kívánságot teljesítő 24 óra
Szupertitkos küldetés teljesítve! - mondom most, amikor ezt írom nektek. "Csak fél órára ugrottam be, mert Tel Avivban le kell vinnem a kutyákat." - toppantam be váratlanul négy kávéval budapesti barátaimhoz ma reggel. Mire magukhoz tértek a meglepetésből, már indultam is a reptére - mindössze 24 óra pesti tartózkodás után. Mert vannak kihagyhatatlan dolgok ezen a világon - egy angyal ötvenedik születésnapja tegnap este pont ilyen volt. Köszönöm az Univerzumnak, hogy ezt így összehozta, és köszönök mindent az áldott, csodálatos, inspiráló Lelkeknek, akik körülvesznek. Értetek érdemes élni. No de kezdjük az elején...
Az exem, Zsolti idén betöltötte az ötödik X-et. Ez talán sokaknak semmit sem jelentene -hiszen az emberek nagy része nem épp a legnagyobb haverságban válik el az egykori kedvestől-, ám nálunk ez másként van. Szentül hiszem, hogy szakítani nem csak úgy lehet, hogy az ember elhiteti magával: az az ember, akit "maga mögött hagy", rosszabb, mint ő maga, hogy "nem elég érett", vagy "nem elég intellektuális" - általában ilyeneket szokás mondani szétmenetel után. "Nem érdemelt meg." - ez a legrosszabb. Szakítás után az ember hajlamos szentté avatni magát, és minden hibát a másikra testálni, miközben még a legdurvább drámák mögött, a legnagyobb csalódások mögött is két ember tetteinek, szavainak, viselkedésének következményei állnak. Mi sem azért mentünk szét anno, mert nem szerettük egymást, vagy mert nem volt jó együtt - mi több, a mai napig imádjuk egymást, és a mai napig szuper együtt. A dolog egyszerűen... átalakult. Hat és fél év után beleszerelmesedtem jelenlegi férjembe, akivel idén ünnepeljük "fennállásunk" hetedik esztendejét, és bizony ő is remek kapcsolatban van a volt párommal. Az elmúlt hét esztendő során egyetlen egy olyan karácsony volt, amit nem együtt töltöttünk - Zsolti ugyanis családtag, és az is marad örökre. Idén is együtt ünnepeltünk - Tel Avivba utazott hozzánk, mostani kedvesével, és négyesben nagyokat kirándultunk, ünnepélyes vacsikat rittyentettünk, no meg persze rengetegszer koccintottunk - hiszen mindig van mit ünnepelni, nem igaz?
Az ünneplés pedig pénteken este, Budapesten folytatódott, ahová a legnagyobb titkokban futottam be Tel Avivból. Június vége óta nem jártam Magyarországon, és hát úgy is volt egy- két elintéznivalóm - halaszthatatlan cipővásárlás (köszi, Lendvai Lilla <3), fodrász (örök hálám, Kozma Norbi), megbeszélések, brain stormingok... elképesztő, mi minden fér bele egyetlen délutánba Budapesten. Akárhogy is, este nyolcra már a szülinapi buli helyszínén voltam, ahol is egy színpad melletti függöny mögött rejtőzködve néztem végig, amint Zsolti barátai "élményajándékokban", azaz különféle produkciókban részesítik őt: volt, aki énekelt, akadt, aki szavalt, más bábozott, megint más pedig táncolt - engem pedig mindenki egytől egyik megríkatott. Aztán elérkezett az én produkcióm ideje - amelyről a zseniális szervezőkön kívül senki sem tudott - ekkor már a könnyektől (és egy üveg chardonnay-tól) megrészegülve azon merengrem: elképesztően mázlista vagyok, hogy Zsolti az életem része - volt, van, és lesz. Ekkor elindult az előre rögzített hangfelvétel, amelyen elmondtam, mennyire sajnálom, hogy nem vehetek részt a szülinapozáson, és hogy csókjaimat küldöm Tel Avivból. Majd azt mondtam: "Emlékszem, amikor először érintettél meg, úgy éreztem magam... mint egy szűzlány." - ekkor pedig Madonna "Like a Virgin"-jének taktusaira belibbentem a színpadra, és (híresen tragikus énekhangomon) előadtam a dalt - neki, és szűk 150 fős baráti körének. Aztán leültem vele szembe, és elmondtam, neki, hogy nem lennék az az ember, aki ma vagyok, ha ő nincs az életemben. A mikrofont magához ragadva azt mondta: "Pont olyan rosszul énekelsz, mint a Madonna.", aztán összeborultunk és sírva nevettük. Az est további részében pedig már inkább csak nevettünk: évek óta nem látott barátok - akik valahogy mind jobban néznek, ki, mint valaha, és mind boldogabbnak, kiegyensúlyozottabbnak, önazonosabbnak tűnnek, mint másfél évtizeddel ezelőtt, amikor megismertem őket. Beszélgetések, amelyeket talán tíz éve hagytunk félbe, mégis ugyanott folytattuk, ahol akkor megszakítottuk. És tánc - őrült, felszabadult, szívből jövő, lélekemelő tánc. Ilyen volt veletek - nekem.
Másnap reggel a kishúgom ébresztett, Papa pedig rizstejes kávéval várt, majd miután együtt megismerkedtem Lola Tara póni gyűjteményének minden egyes tagjával, és megnéztünk egy rajzfilmet Nyálka Hercegnőről (?!), már el is jött az indulás ideje. Útközben azonban még volt egy kis kitérőnk: ha csak egy fél órára is, de meg akartam lepni a barátaimat, akikkel nem találkozhattam a szűk fél nap során. Kinga barátosném még az ágyban volt, mikor a szerelme, Máté bekísért a lakásba - ezek után pedig másodperceken keresztül úgy forgatta a szemét, hogy még én is elszédültem tőle, közben pedig tátott szájjal, egyetlen hang nélkül próbálta felfogni, hogy kerülhettem én oda. Aztán persze vele is sírtunk egy kört. Pár perccel később Ancsi barátnőm is megérkezett, és alig három perc alatt máris egy világmegváltó beszélgetés kellős közepén voltunk. Pont, mintha soha nem mentem volna sehová. De mennem kellett. Mert ennyi fért bele 24 órába Budapesten.
A reptéren feltankoltam egy halom magazinból - a PS téli számát, amelyben az őszinteségről szerepel egy cikkem most foghattam először kézbe, ahogy az InStyle-t is amelyben Kerekes Vicával beszélgetek. Persze a pletykalapokat sem hagytam ki - a Best-ben "Bátraké a boldogság" címmel mesélek új otthonomról, Tel Avivról. Nagyon szerencsésnek, és nagyon boldognak éreztem magam - és közben azon merengtem, hogyan fogom meghálálni mindazt a szépet és jót, amit az Univerzumtól kapok a barátaimon és a családomon, sőt a mosolygó, kedves reptéri dolgozókon, vagy a kávézós lányon keresztül - aki spontán összedobott nekem egy csodás vegán ciabattát. Ekkor szólított meg valaki: "Kristóf, segítenél nekem?" Egy fiatal, kétgyermekes édesanya, megszámlálhatatlan csomaggal állt a biztonsági ellenőrzésnél, és tanácstalanul nézegetett körbe: "Koppenhágába költöznénk... ha elérnénk a gépet, ami MOST indul." Óriás rohanás a beszállítókapuig - amelyet már le is zártak, de némi magyarázkodás után kedvesen kinyitottak nekünk, majd puszit dobok a gyerekeknek, egy búcsú ölelés a mamának... és már megint pityergek. Pedig három perccel ezelőtt találkoztunk! Pedig talán sosem látjuk egymást többé. Pedig...
De nem is ez számít. Hanem az, hogy a sors, a karma, Isten, vagy a véletlen - ki-ki válassza ki a neki tetszőt - megengedte nekem, hogy 24 óra alatt mindig pontosan ott legyek, ahol lennem kell, éppen akkor, amikor ott kell lennem. A repülőn ülve megtáltosodott szellemmel körmöltem az ötleteimet a következő heti divány.hu cikkeimhez, közben pedig azon merengtem, vajon mit kell tennem, hogy jó sokáig megtartsam ezt a csodálatos, pozitív energiát, amit kaptam. "Önzetlenül megosztani... nem elvárni, nem követelni... bátran nézni előre, félrerakva a kétségeket..." listáztam magamban a spirituális szabályokat, amiket a Kabbala Központban tanultam a tanáraimtól az elmúlt öt év során. Aztán eszembe jutott még valami. Talán azért tűnt minden olyan szépnek, azért sült el minden olyan jól a nap során, mert egyszerűen nem volt időm a rosszra, negatívra figyelni. Olyan kevés időm volt, hogy nem akartam tönkretenni semmivel, ami lehúzhatna magával a mélybe. Mikor hazaértem, alaposan megszorongattam a kutyáinkat, majd rávetettem magam a tegnapi maradék humuszra - "Egy ember sose legyen hosszabb ideig távol otthonról, mint amennyi idő alatt a kedvenc humusza tönkremehetne." - fogalmaztam meg magamban a nagy életbölcseletet. A férjem, Matan éjszakai ügyeletes volt a gyermekosztályon. Kicsinosítottam a lakást, kipakoltam a bőröndömet - hogy ma reggel semmi más dolgom ne legyen, mint hazavárni őt. Aztán összekuckóztunk a kutyákkal az ágyban, és én nagyon hálás voltam - mindenemért, mindenért. Ekkor pittyegett a telefonom. Váratlan üzenet egy távol élő, de szívemhez közel álló baráttól, tanártól: "Boldog kabbalista szülinapot! Shabbat Shekalim, igaz?" Alig hittem a szememnek: teljesen megfeledkeztem róla. A kabbalisták szerint ez a sábesz varázslatos energiával bír: bizonyos értelemben új alapokat fektetünk le a sorsunknak, új magokat vetünk el, amelyek megerősíthetik az anyagi helyzetünket, családi és baráti kapcsolatainkat, és helyünket a nagy világban. Pontosan 32 évvel ezelőtt ezen a napon születtem. Életem egyik legszebb, legkalandosabb születésnapját éltem át. Vélhetően azért, mert most először nem magamat, hanem másokat ünnepeltem. Ezek után csak reménykedni tudok benne, hogy jövőre is elfelejtkezem a születésnapomról.
Fényes hetet mindenkinek.
www.facebook.com/kabbalakozpontmagyarorszag
