Szex és Pocahontas

Tegnap nálam járt Raz barátom - akit a Lélekbonbon című könyvem "Éneklő Biciklistájaként" is ismerhettek -, és miután elfogyasztottuk az utószülinapi vacsoráját, a kanapéra heveredve kezdtünk csevegni az élet dolgairól. Ahogy az lenni szokott. Ilyenkor mindketten elővesszük az aktuális szenvedéseinkről szóló lemezt, és ha szerencsénk van, a kettő nagyjából hasonló témákat dolgoz fel - így aztán tapasztalatokat cserélhetünk arról, hogyan is lehetne kimászni az épp esedékes depiből. Persze, mindeközben nagyokat röhögünk, és valószínűleg
mindketten tudjuk: apró szenvedéseink eltörpülnek amellett, milyen szerencsések vagyunk... már csak azért is, mert mindig ott vagyunk egymásnak.

Nos, a tegnapi lemez egy igazi klasszikus volt: dióhéjban a szexről, a vágyról, illetve a szexmentes és vágymentes időszakokról beszélgettünk. És most hagyjuk az "ó, nekem ilyen gondom nincs, az én pasim/csajom egy szexuáldémon, én pedig akár naponta ötször is benne vagyok a jóban" dumát, mert bár irigylésre méltóan hangzik, mindannyiunk életében vannak olyan periódusok, amikor napokra, hetekre, vagy ne adj' Isten hónapkra "a rajzmentes időszakunkat éljük" - ahogy Miranda mondta a Szex és New Yorkban.

A csevej hevében Raz barátom előkapta a mobilját, és a Ted talk honlapra kalauzolt, ahol is Esther Perel pszichoterapeuta "A szenvedély megőrzésének titka a hosszútávú kapcsolatban" címmel tartott előadást. Az ötven körüli, egyébként nagyon szimpatikus nő olyasmire mutatott rá, amibe még soha nem gondoltam bele... pedig érdemes. "Manapság egyetlen embrtől várjuk el mindazt, amit valaha egy teljes falu lakossága biztosított egy embernek." És valóban: elvárjuk a párunktól, hogy a szeretőnk, a kedvesünk, a barátunk, a pszichológusunk legyen, besegítsen a háztartásban, csodálatos szülő váljon belőle, és persze a munkáját se hanyagolja el. Elvárjuk, hogy gondoskodjon rólunk, önagáról, inspiráljon minket, ugyanakkor fogadjon el olyannak, amilyenek vagyunk. Aztán persze csodálkozunk, hogy a kapcsolat "valahogy nem működik".

Esther Perel szerint a dolgot ott rontjuk el, hogy nem látjuk át: a szerelemben a kiszámíthatót, a biztonságosat keressük, a szexet pedig épp az teszi érdekessé, hogy az újról, a kiszámíthatatlanról, a spontanitásról szól. Persze, hogy imádjuk, ha életünk szerelme mer érzékenynek mutatkozni előttünk, de a vérünk olyankor pezsdül fel, amikor kreatívnak, lehengerlőnek látjuk. Szerelmesként gyűlöljük, ha a párunk beszédbe elegyedik egy dögös szőkével. Ám ha nem lenne már a mi "birtokunkban", hanem most látnánk először, halálosan izgatónak találnánk, hogy mindenki vonzódik hozzá.

Ezen a héten nem írok a csillagokról, az univerzumról, vagy meditációról. Egyszerűen csak annyit mondok: alább az elvárásokkal. Hagyjuk a dolgokat néha a saját medrükben folyni. Na jó, egyet azért idézek a Pocahontsból: "A zúgó hegyi patak is egyszer a tengerbe csobban."... ha jól emlékszem. És bár Poci papája, a bölcs indián törzsfőnök arra utalt, hogy lobbanékony, kalandvágyó kislányából méltóságteljes, higgadt hercegnőt akar varázsolni, Pocahontas azt felelte: "Dehát az egy cseppet sem nyugodt. Mert a víz arca mindig változó, és egyre más a nagy folyó, is soha nem léphetsz bele kétszer."

Hát így került össze ezen a héten Pocahontas és a szex... a tenger néha szenvedélyesen háborog, néha nyugodtan hullámzik. Egyik sem tart örökké. És egyik sem állandó. De azt sosem várhatjuk el, hogy tökéletes tükörsima feszített víztükrű medencé változzon.

Wingapo!... ez egy köszönés Pocahontas nyelven ;)