Nyugi... senki se normális!
Néhány nappal ezelőtt egy barátom áthívott vacsorázni - épp vietnámi tavaszi tekercseket készített, és tudta, hogy ebből bizony bármennyit meg bírok enni. Én viszont nem tudtam róla egy nagyon is fontos és személyes dolgot... egészen eddig az estéig.
Amikor megérkeztem hozzá, szépen megkért, hogy vegyem le a papucsomat, majd pár perccel később láttam, ahogy a lábbelik precízen egymásra helyezve pihennek a cipős polcon. "Jól van," - gondoltam magamban - "ennek a srácnak nagyon fontos a rend és a tisztaság.", ám mint később kiderült, ennél komplikáltabb volt a helyzet. Amikor ugyanis megpróbáltam megtörölni a kezem kézmosás után, szinte felkiáltott: "Ne! Hozok neked egy új törülközőt!", és már rohant is érte. A dolog akkor vált felettébb gyanússá, amikor az ágytakaróval borított fekhelyére ültem, ő pedig azonnal szólt: nem szereti, ha valaki utcai ruhában az ágyára ül. Éreztem, hogy itt valami nagyon nincs rendben - leginkább az én aranyszívű barátom lelke.
Vacsora közben még előfordult, hogy a tavaszi tekercsemből kigurult egy borsószem, ő pedig azonnali hatállyal felpattant, és addig nem nyugodott meg, amíg nem halászta elő a konyhaszekrény alól. Igyekeztem úgy tenni, mintha semmi furcsát nem találnék a viselkedésében, ezért gyorsan előhozakodtam egy örök témával: a gyermekvállalással. "Én biztosan nem akarok gyereket. Önző és gonosz dolog lenne a részemről, ha annak ellenére, hogy ennyi problémám van, bevállalnék egy gyermeket." "Milyen problémára gondolsz?" - kérdeztem tőle, ő pedig azonnal átterelte a témát egy kevésbé súlyos irányba. Miközben zavartan dadogott, azt mondtam neki: "Akármit is tapasztalsz meg, tudnod kell, hogy nem egy életre szól. Én hét éven át küzdöttem nagyon komoly étkezési zavarokkal, és amikor már azt hittem, hogy ez örökké az életem része lesz, rátaláltam az utamra, és a tünetek egyszerűen eltűntek." A barátomból ekkor szinte kiszakadt a vallomás: tinikora óta szenved az OCD-től, a kényszerbetegség egy nagyon súlyos fajtájától, és bár terápiára jár, és gyógyszereket is szed, elképzelhetetlennek tartja a gyógyulást.
"Az én tapasztalatom az, hogy a terapeuták emlékeztethetnek minket arra, hogyan legyünk jóban önmagunkkal, de a munka nagy része rajtunk múlik. Sem gyógyszer, sem terápia nem fog segíteni azon, aki nem vállal 100% felelősséget a saját életéért. A megoldás sosem kívülről, hanem belülről érkezik." - mondtam neki, ő pedig lehajtott fejjel bólogatott, és bár egyetértett velem, azonnal ellenérveket sorakoztatott fel. "A dédnagyszüleimig visszamenőleg a családban szinte mindenkinek nagyon komoly mentális problémái voltak. Akadtak öngyilkosok, depressziósok, és olyanok is, akik elmegyógyintézetben végezték. Nem is értem, hogyan tehették meg a szüleim, hogy ezzel a genetikai készlettel gyermeket vállaltak." Ekkor megfogtam a barátom kezét, az ágyhoz vezettem, és - utcai ruhában - finoman a takaróra fektettem őt. "Te nem az anyukád, a nagypapád, vagy a dédnagyanyád vagy. Te TE vagy, senki más. Bizonyos értelemben senki nem érkezik tiszta lappal erre a földre: van, akinek alkoholisták a szülei, mások a túlsúllyal küzdenek, megint mások azért érzik magukat hátrányban, mert a társadalom megbélyegzi őket a vallásuk, származásuk, vagy szexuális érdeklődésük kapcsán. És egyébként is, ki az, aki normális? Taxisofőrök káromkodva üvöltöznek a dugóban, üzletemberek hajnalig robotolnak, csak hogy még több pénzt zsebelhessenek be, édesanyák üvöltöznek a gyermekeikkel - én nem hiszem, hogy te kevésbé lennél normális, mint bárki más."
Mosolyogva, csillogó szemmel nézett rám. "Igaz." - mondta, én pedig lassan, óvatosan mellé ültem az ágyra. "Nem baj, hogy utcai ruhában vagyok?" - kérdeztem, ő pedig szégyellősen azt mondta: "Tudod mit? Az ágynak erre a felére mostantól szabad leülni utcai ruhában is." Én pedig megöleltem, és a fülébe súgtam: "Köszönöm." Ő maga talán nem tudta, mekkora lépést tett egy kiegyensúlyozottabb, boldogabb lét felé pusztán azzal, hogy bevállalta: őszintén beszél arról, amit annyira szégyell, és ami megkeserítette az életét. Úgy tűnt, az őt fogva tartó jégverem egyszeriben olvadni kezdett. Én pedig tudtam: senki más nem lett volna képes lerombolni ezeket a láthatatlan falakat - csak és kizárólag ő tehette meg.
Ezen héten gondolt végig, melyek azok a területek az életedben, ahol folyton valaki mástól vársz segítséget. Legyen szó mentális betegségekről, szívfájdalomról, depresszióról, vagy magányról, sem a legjobb orvos, sem a legbölcsebb spirituális tanító, sem a legújabb gyógyszer, a legjobb barát nem segíthet annyit, mint te magad. Gyakran elfelejtjük, hogy az erő, amit másoknak tulajdonítunk mindannyiunkban megvan - a gyengeség csupán egy burok, amelyet őszinteséggel, elszántsággal és gondoskodó szeretettel bármikor összetörhetünk.
Fényes hetet!
