Te hiszel a mesékben?
Ezen a héten kiesett az egyik fogam. Ebben korban – harmincegy vagyok kereken -, ez nem hétköznapi esemény, ezért aztán kapva kaptam az alkalmon, hogy megvalósítsak egy álmot, amit kiskoromban elmulasztottam. A fogacskát gondosan borítékba csomagoltam, és néhány sorban leírtam a Fogtündérnek, mi is a helyzet ezzel a foggal. „Nem tudom, hogy felnőttek fogait is gyűjtöd-e, de mivel gyerekkoromban sosem írtam neked, arra gondoltam: hátha örülsz neki.” Nem kértem tőle semmit, nem utaltam semmiféle ajándékra, de bevallom, azért izgultam kicsit. Ha valóban létezik a Fogtündér, minden bizonnyal adni fog valamiféle jelet. Valamilyen üzenettel biztosan a tudtomra adja: megkapta a küldeményemet. És mivel a fogkiesős kaland egy baráti vacsora meglehetősen zavarbejtő pillanataként ért utol, a barátaimnak is elmeséltem a tervemet: utánajárok ennek a „ha hiszel benne, létezik” elméletnek.
Annyi filmben láttuk, mesében olvastuk, hogy hinnünk kell – a karácsonyban, a csodákban, a mesékben, abban, hogy végül mindig a jó győz, ám amikor lecsukjuk a könyv hátlapját, vagy kikapcsoljuk a tévét a film után, azonnal visszacsöppenünk a realitások világába. Amikor késésben vagyunk a reggeli találkozóról, eszünkbe sem jut arra gondolni, hogy ha igazán erősen hiszünk benne, megállíthatjuk az időt. Vagy amikor veszekedésbe bonyolódunk a kedvesünkkel, és úgy hisszük, nem ért meg bennünket – eszünkbe sem jut azt mondani: „Gyere,
nézz bele a szívembe, mindent megértesz majd.” Igaz, ha mégis ezt mondanánk vélhetően azt hinné, megkergültünk. Pedig ha mindketten hinnénk benne, megtehetné. A kezünket egymás szívére téve olvashatnánk a másik lelkében. Szárnyalhatnánk a város felett, és beszélgethetnénk a galambokkal a Blaha Lujza téren, vagy
beugorhatnánk piknikezni egy krétarajzba, ahogy Mary Poppins tette. Minden, a világon minden csak hit kérdése.
Az Óz a Csodák Csodája a világ egyik legmélyebb, legspirituálisabb meséje. Ebből a történetből felnőttként is rengeteget tanulhatunk. Amikor a Bádog Ember szívet kap Óztól, egyszercsak elhiszi, hogy már képes érezni. A Madárijesztő, aki azt hitte, nincs esze, diplomát kapott a nagy varázslótól – és ez a darabka papír meggyőzte őt arról, hogy igenis képes gondolkodni. Ez a hétköznapi világunkban is pontosan így van: sokszor diplomák, képesítések, iskolák alapján ítéljük meg az embereket, vagy az alapján, hogy mennyi pénzük, milyen telefonjuk,
vagy milyen márkájú öltönyük van, pedig a szívünk mélyén tudjuk, hogy semmi más nem számít, csak a "színaranyszív". Amely pedig mindannyiunk csalódások és összeomlások során ránk rakódott szkepticizmusa alatt ott ragyog. Amikor Hófehérke gonosz mostohája a hercegkisasszony halálát követelte, bizonytékképpen a szívét kérte a vadásztól. A történet végére az a szív egy csodálatos férfit szeretett, akivel boldogan élhetett örökkön örökké. Mindig, minden jóra fordul, ha hiszünk a csodákban.
Ezért aztán különösebben meg sem lepődtem, amikor másnap reggel Garry barátom, aki ezekben a hetekben nálunk vendégeskedik kedvesével, ezzel a kiáltással érkezett meg reggeli sétájából: „Megérkezett a Fogtündééér!”. A kezében száz sékelt lobogtatott, amelyet közvetlenül a házunk előtt talált a járdán heverve.
Úgy fest, a tel avivi Fogtünci nem híve az ajándékozásnak, készpénzre egyszerűsíti le a dolgot, de ez semmit sem von le a csoda értékéből, sőt! Még autentikusabbá teszi azt. Bármily naivan hangzik is, feltétel nélkül hiszek benne, hogy a két dolog összefügg – mármint a fogam, és a talált pénz. Amikor pedig reggelire élvezettel fogyasztottuk a dzsahnunjainkat (egy jemeni ételkülönlegességet, amit Shabbatkor fogyasztanak itt Izraelben), már bizonyos voltam benne: a Fogtündér pénzén vásárolt reggeli a barátaimmal megosztva őszintén megérte azt a kis kellemetlenséget a fogtöréssel.
Mesés hetet mindenkinek!
www.steinerkristof.com
