Ítélkezési szünet - örökre...

A tükör előtt álltam, és lefelé görbülő szájjal méregettem magam. „Mi tagadás, manó-fejem van. De az még hagyján. Ha a manó fej mellé Adonisz-test párosulna, minden oké lenne. Nekem viszont puha kis hurkák veszik körül a derekamat, mellizmom annyi van, mint egy csirkének (de lehet, hogy kevesebb), és egyébként is, milyen felszínes ember vagyok már, hogy elhiszem: a külsőségeknek ilyen hatalmas jelentőségük van. Állandóan visszaigazolásra vágyom...
Nyilván azért, mert bizonytalan vagyok önmagamban. De miért vagyok ilyen bizonytalan? Talán mert a szívem mélyén tudom: nem vagyok kimagaslóan tehetséges semmiben. Nem mintha magánemberként jobban szerepelnék: minden bizonnyal hálátlan gyereke vagyok a szüleimnek, rossz barátja a haveroknak, unalmas társa a kedvesemnek, hanyag gazdája a kutyáimnak... ehhez képest variálok itt a nagy spirituális marhaságokkal. Egy hazug, tettető, kétszínű senki vagyok.”
Ha a tükörképed és te ismerősnek találjátok a fenti hamis önvallomást, neked is ideje jobban megismerkedned önmagaddal. Ideje egy kicsit közelebb kerülnöd magadhoz, és ezzel együtt ahhoz az emberhez, akivé válni szeretnél. Ehhez viszont mindenekelőtt abba kell hagynod az ítélkezést – önmagad és mások felett is. Vedd észre: ez nem te vagy! Ideje levetned magadról a negativitás maszkját. Ideje megfognod a
saját kezedet, megcirógatnod a pofidat, a saját szemedbe nézned, és kimondanod: „Szeretlek. Köszönöm, hogy vagy nekem.”

A kabbala azt tanítja, a világunk olyan, mint egy tükör: minden tett és érzelem, amelyet kinyilatkoztatunk, visszatükröződik ránk. Ha ítélkezünk mások vagy önmagunk felett, a Fény (Univerzum, Isten, Sors – válaszd ki, amelyik neked tetszik) ítélkezni fog felettünk cserébe. Ha tehát nem akarjuk, hogy a békét káosz váltsa fel az életünkben, meg kell tanulnunk minden embernek szeretetet és törődést nyújtani – saját magunknak is. Mindezt persze emberi jóságunkból fakadóan, nem pedig azért, mert várunk valamit cserébe. Meg kell tanulnunk búcsút
mondani a kategorizálásnak – még akkor is, ha olyan jó érzés rásütni valakire, hogy „ez a Béla egy szemét”, „az a Joli egy lotyó”, vagy épp „én már csak ilyen érzéketlen vagyok, fogadj el így”. Lélekbonbon című könyvem egyik fejezetében már megírtam: én abban hiszek, hogy efféle tulajdonságok valójában nem is léteznek. Persze előfordulhat, hogy valaki sorozatosan önző módon viselkedik, durván beszél másokkal, vagy foggal-körömmel ragaszkodik a saját elveihez. Ezt viszont mi, kívülállóként, nem ítélhetjük meg objektíven – hiszen ahogy a fenti, tükörképes-párbeszéd mutatja - gyakran még saját magunkat sem vagyunk képesek tisztán látni. Ha valaki egy a fesztivál-időszak alatt kicsit gyakrabban önt fel a garatra, mint szokott, attól még nem lesz alkoholista. Ha valaki élete egy szakaszában az egy éjszakás kapcsolatokban találja meg a boldogságot, attól még nem lesz ribi. Épp így önzőnek sem nevezhetjük azt, aki még nem találkozott olyasvalakivel, aki rávezeti, hogyan vesse le az ego köpenyét. Bunkónak sem kiálthatjuk ki azt, akinek nem adatott meg, hogy jó modorú és érzékeny felnőttnek neveljék föl a szülei. A szűklátókörűség pedig nem több, nem kevesebb, mint egyfajta félelem az ismeretlentől… és hogyan is ítélkezhetnénk valaki felett, aki fél? Én úgy gondolok az emberi viselkedésre, mint egy keverőpultra egy nagyon profi stúdióban. Mindenkinek megvan az összes lehetséges kvalitása ahhoz, hogy tökéletesen tiszta muzsikaként élhesse az életét – egyszerűen csak nincsen finomra hangolva. „Az alázat kicsit eltolódott a mínusz felé… a magabiztosságon is lehetne még fölfelé húzni.” Mindannyian lélek- hangtechikusok vagyunk, és amikor érezzük, hogy egy lélek „nem szól szépen”, ítélkezés helyett szeretettel, türelemmel, megértéssel finomíthatunk rajta.

Persze nem könnyű türelmesnek maradni, amikor úgy érezzük: valaki határozottan a mi boldogságunk ellen dolgozik, vagy – ami még rosszabb – valaki, akit szeretünk saját maga elé görget akadályokat. Ilyenkor legjobb arra gondolni: „Ez az ember éppen olyan maszkot visel, mint amilyet én, amikor önmagamat ostorozom. Egy buta álarc alapján pedig senkit sem kategorizálhatok.” Ha elhisszük, hogy a barátaink, kollégáink, rokonaink azért olyan irritálóak, gonoszok, vagy érzéketlenek néha, mert egyszerűen hülyék, akkor – már bocsi – de mi magunk vagyunk azok, akik hülyén viselkedünk. Ha látjuk, hogy valaki elveszítette a fejét, és veszekedésbe bonyolódunk vele, azzal csak még több sötétséget hozunk a világunkba. Még vaskosabb, még ijesztőbb maszkot húzunk fel, és a környezetünket is arra ösztönözzük, hogy a maszkjaink alapján ítéljenek meg minket. A bíróságokon ítélkezési szünetnek nevezik azokat a napokat, amikor egy időre felfüggesztik a tárgyalásokat. A mi feladatunk, hogy saját életünkben egyre gyakrabban iktassunk be „ítélkezési szüneteket”. Először kezd néhány órával: 120 percen át ne mondj és gondolj rosszat senkiről –természetesen magadról sem. Amint megérzed, hogy mennyi pozitív energiát kapsz az ítéletmentes időszakban, azonnal rájössz majd: akár az egész életedet élhetnéd így, ítéletektől mentesen. Madonna kabbala tanára, Yehuda Berg azt írja egyik könyvében: „Kezdjük el felismerni,hogy mennyivel többek vagyunk, mint aminek tűnünk. Kezdjük el keresni a bennünk rejlő bátorságot ahhoz, hogy levegyük az álarcainkat. Kezdjük el keresni az emberek valódi szépségét és jóságát olyankor is, amikor első pillantásra nyoma sincsen. Csak így érhetjük el, hogy a világunk végre elkezdhessen gyógyulni.”

Csodás hetet mindenkinek, és – ha már Madonna – szeretettel hívlak meg egy kedd kora éjszakai buliba, ahol én pörgetem majd a lemezeket. Ha valakit, hát Madonnát igazán könnyű a „maszkjai” alapján el és megítélni – pedig sokan még a zenéit sem ismerik igazán. Ezen a bulin főként olyan dalokat pörgetünk majd, amelyek ritkán csendülnek fel nyilvános szórakozóhelyen: személyes demokat, méltatlanul elfeledett slágereket, izgalmas remixeket, és kiadatlan trackeket. Le a maszkokkal, és fel a csúcsos melltartóval, a buli részletei ITT!