Egy kövön ült. Szép, hosszú, nagy kövön. Fázott. Nyár volt. Néhány napja még ő volt mindenki szeme fénye. Tündéri - mondták rá. Olyan angyali a nézése és büszkén kihúzták magukat: a miénk. Szerette, hogy szeretik. A valahová tartozást, hogy igen, ő egy közösség része. Az ismerős arcokat, a köszönéseket, a megszokott ritmust. Azt, hogy nem kell, hogy kérdése legyen. Eldöntik helyette. Így élt. Hosszan.

Aztán az egyik nap történt valami. És ő hirtelen nem kellett. Csak azt tudta, hogy többé már nem része annak az egésznek, csak kívülről nézheti a kerítést. Az utcán volt, nem máshol. Már senki nem mondta rá: tündéri és azt sem, olyan angyali a nézése. Először nem értette. Furdalta a lelke. Kérdezte magától: mit rontott el? Nem értette, hogy mi változott, hogy mit rontott el. Csak azt érezte, aki elmegy mellette, mind gúnyosan néz rá. Mintha megbélyegezték volna. Talán meg is bélyegezték, csak nem vette észre. Fájt minden sebe. Teltek, múltak a napok. Fázott. Fázott a lelke. Olyan egyedül volt a világban, hogy nem is tudta: így is lehet, ez is lehet. Sírt, könnyezett. Később dühös lett. Haragudott mindenkire. Nem értette, ez hogyan történhetett. Korgott a gyomra és senki nem segített. Aki régebben ajnározta, istenítette, most a fejét is elfordította, ha elment mellette. Nem tartozott ő már sehová. Ment, de azt sem tudta, hová viszi a lelke. Az úton mindenféle alakokkal találkozott. De ő még mindig félt. Attól, hogy bántani fogják. Nem merte kinyitni a szívét, mert még annyira összetört volt, hogy örült, ha néhány darabka a helyén maradt. Megtanulta, hogy soha nem az ad egy falat kenyeret, aki a leghangosabban beszél arról, milyen jótékony lélek. Rájött, hogy mindez csak máz és ha senki nem figyel, akkor még egy morzsa sem esik le. Szép lassan kezdte meglátni és felismerni az álarcokat. Azokat, amiket a régi életében nem vett észre. Az út sok mindenre megtanította. Hogy nem akkor vagy a legéhesebb, amikor azt gondolod. És a gödör nem egyszer jön el, hullámokban érzed. És vannak emberek, akiknek a legelképesztőbb viharban is az a legfontosabb, hogy ki ne menjen a hullám a hajukból, az, hogy valaki fázik egy sarkon, az kit érdekel? Megtanulta, hogy nagyon sok szeretet is lakik az emberekben. Csak nem ott kapja, ahol eddig kereste. Egy másik sarkon, egy másik városban, egy másik helyszínen. Ehhez pedig csak az első mosoly kellett, amikor már rágta belül a harag a lelkét. És azt a leckét is felfogta, hogy a segítség nem onnan jön soha, ahonnan várná. Szép lassan megerősödött az úton. Lépésről lépésre magabiztosabb lett. Már biztos benne, hogy mindenkinek van saját helye. És az élet sokszor azért zár be ajtókat, hogy újakat nyisson helyette. Csak ehhez néha hosszú út vezet. A saját lelkünkön át. És ki kell nyitni a szívünk után a szemünket is!

Ma már otthon van. Tündéri. Olyan nézése van, mint egy angyalnak. Ezt mondják neki. De már megismeri a hangsúlyokat. De ehhez ez az út kellett. Már nem éhes és nem fájnak a sebei. Mert nincsenek. Nem fázik. Melegben van. És tudja, hogy mindenkinek, aki nehéz helyzetben van, türelemre van szüksége. Vagy csak egy simogató kézre. Mert néha az emberek nagyon gonoszak. Étel helyett bántást adnak. Mert annyi mindent rápakolták, hogy nem találják a saját szívüket. És meg kell becsülni azokat, akik máshogy, adni tudással élnek. Ezen a karácsonyon már ő sincs egyedül. Szépen ünnepel. Megtanulta, hogy sokszor az út is maga a cél lehet. Már szeretettel gondol minden lépésére. A leckékre.

Nyissátok ti is ki mindenki előtt a szíveteket, mert soha nem tudhatjátok, egy szó vagy néhány falat kenyér valakinek milyen fontos lehet. Vagy egy meleg takaró. Mert sokan még az út elején járnak. Vagy most kerültek a kerítésen kívülre. De az is lehet, hogy nehezen élik meg ezt a napot, mert valaki nagyon fontosat elveszítettek. Vagy idén még karácsonyfára sem tellett. Egy szívből jövő gesztus nekik maga a világ lehet!

Békés Ünnepet minden Nesze olvasónak!