Ne haragudj, még nem tudom a fényképedet felrakni ide. Még csak illusztrációt tudok, olyan fajtáról, mint amilyen te is voltál. Amilyen vagy. Persze, illene, hogy elengedjelek. Igen, én mondtam neked néhány hete, napja, ha már annyira fáj és fáradt vagy, menjél. Hisz már vagy negyed órát pihentél a játszótéren, hogy legyen erőd hazajönni. Enni sem nagyon ettél. Csak ha levesest csináltam az ételedből. Azt mindig szeretted. De most nem megy ez az elengedés.  Annyira nem. Mert hol van az megírva, hogy hipp és hopp tizennégy év után csak úgy kitöröljelek a szívemből? Hogy ne gondolják rád, ha egy goldie az utcán olyan mosolygós képpel néz rám, mint te? Bár úgy sosem fog más...

Mi egymást választottuk, emlékszel? Pici, néhány hetes kis gömböc voltál, ott csetlettél és botlottál a testvéreiddel a kertes ház udvarán. Nekem rögtön te tetszettél, pedig nem téged szántak nekem. De engem nem érdekelt senki más véleménye. Te érdekeltél. Odajöttél hozzám, konkrétan a képembe röhögtél, a hátadra feküdtél, hogy követelted: simogassalak. És akkor ott történt valami. Csendestársak lettünk. Örökre. Egy rossz hangod sem volt hazafelé, pedig sokat utaztunk az autóval. Mi akkor már tudtuk, hogy összetartozunk. Nem volt unalmas életed. Annyi helyen laktál, annyi felé utaztál, mint más három-négy életben összesen. Ha kinyitották valahol egy kocsi ajtaját, te rögtön beszálltál. Téged minden megoldás érdekelt, csak menjünk, csak történjen, csak együtt legyünk. Akár vonaton, akár buszon, akár villamoson. Szálloda is volt, ahol fiatalúrnak szólítottak és tálcán hozták este a sajtot neked. Te pedig néztél rám és a szemeddel kérdezted: megehetem? Mert úgy tanítottalak, idegentől nem fogadunk el ételt. Nem volt pórázod, nem volt szöges akármid, nem szerettem, ha korlátozva vagy. Abban bíztam mindig, ha figyelünk egymásra. A láthatatlan kötésben hittem. Nem mondom, hogy nem volt olyan, hogy inkább te vittél haza engem, mint én téged. Hát, a buli utáni hajnali kutyaséták már csak ilyenek. Téged mindenki szeretett. Neked volt dedikált könyved nagy magyar írótól, pecsétes szerződésed a vízparti vendéglőből, hogy te eszed meg a konyhai maradékot, nem más. És szülinapi tortád felirattal. El is baltázták a Jégbüfében, de átírattam helyesre. Azért, mert valakinek négy a lába, még ne vegyék kutyába (se). Te nem a legjobb barátom voltál, hanem egy darab belőlem. Ahogy én is az vagyok belőled. Ha én még nem tudtam, hogy baj van, nem jó helyen vagyunk, válni, szakítani kellene, te már tudtad. Mutattad. Beteg lettél. Én pedig ebből értettem. Amit én eltitkoltam magam elől, te nem előlem. Egyszer, még kicsi korodban a szakadó esőben földet zabáltál játékból és közben teli szájjal nevettél rám. Ezt a lelkesen talajt étkezős akciódat lesve mondta egy barátom: kicsi, ez a kutya olyan, mint te vagy. Hát igen. Ilyenek voltunk mi. Szabadok és jókedvűek. Szakadó esőben mosolyogva földet zabáló egyedek. Ilyenek voltunk együtt. Örömzsák, ez volt rád a kedvenc becézésem, meg a Tojáska. Lelkes voltál és vidám, nem más. Most a mi már a múlt. Te elmentél, ott alszol a kertben. Én pedig három napig se enni, se inni, se beszélni nem tudtam, csak a magas lázzal küzdeni a kanapén. Negyven fokossal. Hát, valahogy így kellett elválnunk egymástól. Máshogy nem ment. Ez volt megírva nekünk. Köszönöm, hogy voltál és a gazdádnak választottál. Pedig nem mindig voltam a leggondosabb veled, bár igyekeztem. Emlékszel, volt, hogy a karomban cipeltelek fel a tizedik emeletre, mert valami történt a lábaddal. És ott álltam a műtőben, amíg téged operáltak. Nem akartam nem ott lenni veled. Minek nevezzelek? Minek neveztelek? Tényleg nem a barátom voltál. Annál sokkal több, sokkal erőteljesebb. Valaki, aki ott volt minden pillanatomban. Valaki, aki mindig ott állt az út végén. Csak az út vége most üres. Mázlink volt egymással. De legfőképpen nekem volt Mázlim veled. Szeretlek, kiskutyám és remélem, találkozunk még valahol egy következő életben. És egyszer talán majd elengedem azt a láthatatlan pórázt is ebben az életben. Csak kicsit még szorongatnom kell...