A papám és én minden egyes alkalommal egyen-frizurával léptünk ki a duplaszárnyú üvegajtón – ezt a Wolf Kriszti, az unokanővérem „tüsi”-nek nevezte, és előszeretettel döfködte pici tenyerét a keményre zselézett tincseimmel. Ahogy teltek-múltak az évek, és egyre nagyobb izgalommal töltött el a populáris kultúra, a hajam egy egyszerű szaruképződményből státusszimbólummá nőtte ki magát. Emlékszem, míg a mamám és a papám egy buddhista elvonuláson vett részt a tari meditáció központban, én Salgótarjánba utaztam Pásztor Alexandrával – a másik unokanővéremmel -, és életemben először szőkére melíroztattam a hajamat. A hunyadi utcai fodrászt egyszeriben „rangon alulinak” találtam, és ettől kezdve nem volt megállás...

 

Tizenéves voltam, amikor a Cosmopolitan magazin esküvői mellékletét lapozgatva megpillantottam egy modell srácot, és megszületett bennem a döntés: én is „kiváltságosoknak” járó hajszobrászt akarok! Az impresszumból kivadásztam Herceg „Gepárd” Csaba elérhetőségét, és néhány nap múltán büszkén léptem ki egy belvárosi szalonból, a fejemen a tízezerforintos frizurámmal. Hamarosan beruháztam egy hajegyenesítő sütővasra, és ha csupán egy hétvégére hagytam el Budapestet, akkor sem hiányozhatott a táskámból az én szupertitkos göndör fürtök elleni fegyverem. Amikor pedig a zenetévéhez kerültem, és a szerződésem része volt, hogy rendszeresen fodrászhoz kell járnom a csatorna stylistjával egyeztetve, úgy éreztem, a mennyország kapui nyíltak ki előttem. Minden héten ott csücsültem a Zsidró Szalon bőrfotelében, és szentül hittem, hogy én vagyok a világ királya...

 

Vicces, hogy az ember – a harminchoz közeledve – kristálytisztán látja, hogy ami egykoron a világ legtermészetesebb dolga volt számára, az később már-már beteges obszessziónak tetszik. Ahhoz azonban, hogy ezt észrevegyük, időnként szükségünk van egy hírnökre. Amikor két évvel ezelőtt hazatértem az argentin dzsungelból az RTL Klub valóságshow-ja után, a szokásos bizonyossággal nyargaltam az Andrássy út felé, amikor azonban felálltam a székből hajszárítás után, és a recepciós pulthoz mentem elbúcsúzni, egy borsos kis számlát toltak az orrom alá. „Tamás üzeni, hogy mivel már nem állsz szerződésben a Vivával, az együttműködésnek is vége.” Kikerekedett szemmel figyeltem a nullákat, majd fizetés után odaléptem Zsidró Tamáshoz. Mosolyogva kezet nyújtottam neki, és csupán annyit mondtam: „Köszönöm.” Tudtam, hogy soha többé nem térek vissza.

 

Félreértés ne essék: nem azért, mert fizetnem kellett a szolgáltatásért, hanem mert egyetlen pillanat alatt megvilágosodtam: az elmúlt tíz év során annyi időt, energiát és pénzt pazaroltam a hajamra, amennyiből jól lakathattam volna egy kisebb afrikai országot. Ez volt az utolsó alkalom, amikor hajfesték érte a fürtjeimet. Tisztelem a fodrász-szakmát, és épp úgy meghajlok egy hajszobrász kreativitása előtt, mint egy formatervező, vagy egy képzőművész alkotásait szemlélve. Ám én már csak ilyen vagyok... art nouveu asztalkára, vagy Herendi porcelánra sem költenék százezreket (akkor sem, ha lenne miből). Megcsodálom őket, magamba szívom a szépség-adta energiát, és továbbmegyek.

 

A következő hónapokban ha hajvágásra volt szükségem, egy Londonban élő olasz haverom nyirbálta meg a fejemet – a srác indie rockzenész, és egy kis mellékesként házhoz jön hajat nyesni. Amikor pedig ismét Tel Avivba költöztem, az „ész a fontos, nem a haj” diadalmenetem katarzisaként magam szabadultam meg a felesleges fürtöktől egy kezembe akadt varróollóval, majd – biztos, ami biztos – átmentem rajta egy nullásgéppel is. Mostanság pedig – ha mégis kényeztetésre vágyom – ellátogatok az arab óvárosba, ahol potom 20 sékelért (azaz 1000 forintért) megberetvál egy mosolygós bácsika, akinek munka közben bagó lóg a fogai közt, majd dolga végeztével néhány löttyintésnyi citromkölnit locsol az arcomra. Ha így folytatom, talán egy napon még a hunyadi utcai fodrászatba is visszatérek...