Széles Adrienn vagyok, a magyarországi vitiligosok lelki vezetője, amolyan élharcos, aki beállt a katonái elé vezetőnek :-D , és vállalta, hogy megmutatva a testi „hibáit”, bátorítja a sorstársait az elfogadásra; és informálja a társadalmat erről az esztétikai problémáról.

A 31 évemből immáron 26-ot vitiligos testben szánt nekem az élet (nem így születtem), amiből 23-at iszonyú önsanyargatással, és önutálattal töltöttem. Ma már nagyon nehéz elhinnem, hogy eddigi éveimet sokáig úgy éltem le, hogy napi szinten ostoroztam magam a bőröm miatt; figyeltem- az általában kíváncsi, de sok esetben nagyon megdöbbent, vagy rosszalló- tekinteteket; gondosan kiválogattam a legelőnyösebb ruhákat, amelyek jól takarják a foltjaimat; és persze mindezeket a foglalatosságaimat a lehető legtermészetesebben próbáltam véghez vinni, mintha minden nagyon rendben volna velem. Pedig nem volt!

Soha nem voltak gátlásaim az ismerkedés terén, hisz a gyerekkoromban kapott sérelmek, és durva játékok megedzették a kis szívemet, és a kőkemény nő szerepét öltöttem magamra. 20 éves voltam, amikor egy nagyobb szerelem kezdetét vette, és nagyon boldog voltam, hogy nemcsak hogy elfogadtak nőként, de egyenesen gyönyörű vagyok a párom szemében. Soha nem felejtem el azokat a reggeleket, amikor mellette ébredve ezt a bókot kaptam: „én még életemben nem láttam ilyen gyönyörű nőt!” Ez nagyon hízelgő volt számomra, noha teljesen igazán soha nem tudtam elhinni; pláne azok után nem, hogy kikelve az ágyból, a fürdőszoba tükrében én nem azt a gyönyörű nőt láttam. Mellette sem volt szokásos szabadidőprogram a strand; nem hordtam a szoknyát harisnya nélkül; és nem mentem ki a lakásból smink nélkül sem. Soha nem vettem észre, hogy a saját kelepcém az ő kelepcéjévé is vált, és minden egyes fura dolgomban neki is rész kellett vennie, avagy le kellett mondani dolgokról. Ha manapság vitiligosokkal beszélek, mindig fontosnak tartom elmondani, hogy ne legyenek annyira önzőek azokkal az emberekkel, akik szeretik és elfogadják őket, hogy ráhúzzák az életükre a saját nehézségeiket.

8 év után úgy döntöttünk, hogy külön folytatjuk tovább az életet... Az én életem innen változott meg igazán! Kaptam egy teljesen tiszta lapot, hogy újrakezdjem, és újraépítsem az életemet. Csak rajtam állt, hogy mit kezdek vele! Megváltozott a lakhelyem; megváltozott a baráti köröm; megváltozott az egész életem... Tudatosan olyan dolgokat kezdtem el megtenni, amit odáig nem csináltam a saját korlátaim miatt. Kimentem a strandra; elkezdtem rövidebbnél rövidebb ruhákat viselni, amikben virítottak a foltjaim; olyan programokat szerveztem, amik jóval a komfortzónámon kívül estek. És nem, nem lett kevesebb a fürkésző szempár a strandon! Nem, nem lett kevesebb a furcsálló tekintet egy-egy szórakozóhelyen! Egyetlen egy valami változott meg: az én agyam! És az állandó önsokkolás után egyszer csak jól kezdtem magam érezni a bőrömben! Onnan már én is gyönyörűnek láttam magam a reggeli tükörben; tetszettek a foltos lábaim a rövidebb szoknyában; és nem érdekelt, ha smink nélkül indultam le a boltba.  (Nem, nem vagyok beképzelt!) Viszont tudom, milyen 23 év önutálat után elfogadni, és szépnek látni magam. :-) Nagyon furcsa dolog történt: a testemet 60-70 %-ban borító foltok riadót fújtak, és rohamosan elkezdtek visszahúzódni minden testrészemről, ma már csak körülbelül 20%-uk maradt meg. Mivel már nagyon is jóban lettem velük, így fura módon már sajnálni, és egyenesen hiányolni kezdtem őket! ( Ez ébresztett rá, hogy nagyon is jó az a belső út, amin haladok, egyszerűen csak annyi dolgom van már, hogy mindig azt fogadjam el, ami éppen van)

Amikor megkérdezik tőlem, hogy mi a „kulcs” az elfogadáshoz, akkor mindig azt szoktam mondani: meg kell ismerned magad, a korlátaidat, és azokat jóval túl kell szárnyalni! Tágítsd a komfortzónádat! Tegyél meg olyan dolgokat, amitől a hideg is ráz! És figyeld magad! Nem az a fontos, hogy milyen hitet, vallást, rendszert követsz, hanem az, hogy az segítsen neked abban, hogy megértsd magad! Ha sikerül rájönnöd, hogy minden csak a fejedben dől el, akkor jó az út, amin haladsz.  És ne feledd: ha utálod az esőt, attól az még esik! 

@szelesadriennvitiligo

Fotó: Margitay Klári, Prananda Photography