Vajon miért szeretünk bele mindig hasonló karakterű emberekbe? Ezt sokan úgy fejezik ki: 'Hihetetlen, hogy én mindig ezeket a pasikat vagy csajokat vonzom be!' Zseniális tudattalan érzékkel szeretünk bele azokba, akikkel aztán végig tudjuk élni ugyanazokat a hiányokkal és sérelmekkel teli helyzeteket, amelyekből még nem gyógyultunk ki. Ezek nem tudatos választások, de nincs bennük semmi misztikum, hiszen a sebzett ember gyerekkorától kezdve megtanult ráhangolódni az apukájára vagy anyukájára, aki föltehetően maga is hiánymotivált volt, adott esetben szenvedélybeteg vagy társfüggő. Csalhatatlanul tudja tehát kiszúrni ezeket az embereket, és számára ők lesznek vonzóak, mert ismerősek, és már megtanult velük élni. Ezt úgy szokták kifejezni: igen, az eszemmel tudom, hogy azzal a másikkal jobban járnék, de nem tudok belé szerelmes lenni. Ő viszont elemi szinten vonz, bár nem értem, miért, hiszen katasztrofális választás. Nem arról van szó azonban, hogy az ilyen illető peches és szerencsétlen, hanem arról, hogy sebzett, és ez a vonzalmaira is kiterjed.

Pál Feri