A kihívás 2. nap (még 25 nap van hátra)

Két szóval jellemezném a mai edzésprogramom: totális kudarc.

Elmagyarázom, hogy megértsétek: lefutottam az első 5 kilométeremet 14 perc alatt, ami a tegnapi 25 perchez képest igazán jó eredmények számít. Aztán egyik pillanatról a másikra-ahogy az általában lenni szokott-az agyam kattogó üzemmódba kapcsolt, és a lendület helyét átvette a félelem és legjobb cimbije a negatív hozzáállás. Ők ketten nagy spanok, akik arra tették fel az életüket, hogy az enyémet megkeserítsék, és az a legnagyobb baj velük, hogy olyanok, mint a volt barátok-soha nem lehet tudni, mikor jönnek vissza bejelentés nélkül.

Én pedig ahelyett, hogy rájuk vágtam volna az ajtóm, szépen szélesre tártam nekik, és itt szúrtam el az egészet. A gondolataim körbe-körbe jártak: miért sikerülne nekem, hiszen úgysem vagyok elég jó?! Összeszorult a gyomrom, mintha harminchat emeletet zuhantam volna, a vércukorszintem szakadékba zuhant, és úgy éreztem, ha nem állok meg most rögtön, azonnal megfulladok. A kiskaput pedig az tette be a helyére, amikor elhaladt mellettem egy csajszi a kutyájával, amitől egyébként mindig nagyon megvidámodom, de ma sikerült teljesen elérzékenyülnöm, mert már olyan régóta szeretnék én is egyet, és különben is, kit akarok átejteni, nem lesz ebből semmi. Úgy nagyjából három perc pityergés után ráeszméltem, hogy távolról sem úgy viselkedem, mintakinek volt gyerekszobája. Kicsit meg is ijedtem, és azt kérdeztem magamtól: „Oké, király vagy, itt bőgsz, mintha ezzel előrébb lennél, na és mi lesz a következő lépés? Kémiai segédlet nélkül el sem tudsz majd aludni? Mi vagy te nő, vagy gyászhuszár?” Erre hangosan elkiáltottam magam: hát persze, hogy nő te hülye! Nem mondom, hogy hülyének néztek,de hülyének néztek. Azért tanulsága is volt ennek a kis drámának, például rájöttem, hogy ebben a három hétben a legnagyobb küzdelmet saját magammal és azzal a gonosz kis belső hanggal a fejemben fogom megívni, ami azt mondja, nem vagy rá képes. Szeretek mindenféle helyzetre megoldási alternatívákat felállítani, most is ezt tettem:

1.opció:Irtózatos önsajnálati módra váltok

Ezt úgyis mondhatnám, hogy a dolog könnyebbik végét fogom meg, vagyis nyakig merülök az életem sötét mocsárban,és addig dagonyázom,amíg meg nem unom, ez egy naptól két hónapig bármekkora időtartamot jelenthet.

2.opció:Elkap az önvizsgálat

Tudjátok, a szokásos "Hol rontottam el?","Mit kellett volna másképpen csinálnom?" és az ehhez hasonló kérdések felsorakoztatása,és kísérlet a megválaszolásukra. A dolog azonban úgy áll, hogy ha a második opciót választom, akkor ezen belül létezik a; és b; verzió is.

Az a; verzió azt jelenti, hogy tudom a választ, kijavítom a hibát, és a filmem máris pörög tovább. (haha, bárcsak elmondhatnám, hogy tízből legalább egyszer így csinálom.) Persze ez azt jelentené, hogy használnám a józan eszem, és egyszer az életben nem komplikálnék mindent túl. De ez normális életet jelentene, abban meg mi lenne a pláne? Ám, ha már itt tartunk, azért mégiscsak valamennyire jó vagyok a józan ész témában, pontosan tudom például, hogy vannak azok a napok, amikor az ember lányának egyszerűen nem szabad sminkelnie magát.

Szóval a b; verzió esetében, homokba dugom a fejem, várom, hogy a problémáim maguktól megoldódjanak, vagy úgy teszek, mintha nem is lennének. (Ebben is remek vagyok.) Mert ugyebár, amiről nem veszel tudomást, az nincs is. Sejthetitek mennyire működik ez a módszer, de egy dolgot azért mindennek ellenére is biztosan tudok: az a zseniális az önvizsgálatban, hogy úgy indulsz el, hogy nem tudod merre tartasz,és úgy jössz ki, hogy tudod, merre kell menned, egyenes az út előtted, akár az Ötödik sugárút. Nos, egyelőre én valami sötét mellékutcában bolyongok, de az egyik kedvenc közhelyemet,a "Semmi sem tart örökkét" időszerűbbnek érzem,mint valaha.

Történt, ami történt, nem adhatom fel, nem is akarom, holnap elérkezek a bűvös harmadik napom...