Lent délen édes éjen...
A mi jó kis közmondásunk azt mondja, „jó pap holtig tanul”, ám ennek kicsit kevésbé pesszimista és hivatás-specifikus angol megfelelője így szól: „live and learn”, azaz „élj, és tanulj”. Magyarul tehát viselhetsz miniszoknyát reverenda helyett, akkor is ugyanaz a szabály érvényes rád: az élet értelme a tanulás. Abban a pillanatban, amikor bezárkózunk, és elhárítjuk a tanulás lehetőségét, elvesszük magunktól a lehetőséget arra, hogy kijavítsuk a tévedéseinket. Ha pedig nem javítjuk ki a hibáinkat, a karma törvénye értelmében a sors egyenlíti ki a számlát: demotiváltnak és feleslegesnek érezzük majd magunkat, rosszabb esetben pedig olyan negatív események történnek majd velünk, amelyek hatására nem lesz más választásunk, mint átértékelni: „mégis mit tudok én az életről”? A tanulás persze nem feltétlen azt jelenti, hogy beiratkozol egy tanfolyamra, vagy hogy megtanulsz szuahéliul, hanem azt, hogy visszautasítod a gonosz kis hangot a fejedben, amely azt üzeni: „Ülj kényelmesen a babérjaidon, te is tudod, hogy ennyi van benned, és nem több.” A heti energia – a Vajakhel-Pekudei – ugyanis arra figyelmeztet minket: az, hogy úgy érezzük, nincs meg a kellő erőnk, tudásunk, egy cél eléréséhez nem lehet indok arra, hogy ne vágjunk bele. Mert vágjunk bele!
Ha tehát ezen a héten megfogalmazódik a fejedben: „Én képtelen vagyok erre.”, legyen szó egy muffin elkészítéséről, a pasid irreálisnak tűnő elvárásairól, vagy a munkahelyeden felmerülő feladatokról, emlékezz rá, hogy éppen ezek azok a szituációk, amelyeket tovább kell görgetned, minden nehézség ellenére. Éppen azért, mert olyan nehéz. El tudod képzelni, hányszor mondhattad magadban babaként, amikor járni tanultál, hogy „ez lehetetlen”, és milyen iszonyatos frusztrációval járhatott, amikor századszorra is elestél? És amikor hatévesen olvasni tanultál? Milyen felfoghatatlannak és felismerhetetlennek tűnhettek azok a fura formák, amelyeket ma már nap mint nap használsz, és eszedbe sem jut úgy gondolni az olvasásra, mint valamiféle komplikált, megvalósíthatatlan feladatra.
Így tanulunk mindannyian... a gond csak az, hogy egy ponton túl a büszkeségünk azt mondatja velünk: „Eleget tudok ahhoz, hogy összerakjam a képet a világról. Értek és ismerek mindent, felnőtt vagyok.” Pedig – ahogy Eliza Doolitle mondja a My Fair Lady-ben – „Frááászt!” Csak azért, mert már képesek vagyunk egyedül utazni a villamoson, és nem várjuk el, hogy a mama kikészítse nekünk a másnapi ruhát, még nem vagyunk önmagunk kiteljesedett változatai. Nap mint nap meg kell győződnünk arról, hogy azokon az életterületeken, ahol a sors nehézség elé állít minket bátran és örömmel vágunk bele a tanulásba. Hiszen annyi minden vár még ránk! Tanuljuk meg tisztelni azokat, akik másként gondolkoznak, mint mi.
Tanuljunk meg szépen és türelmesen beszélni a szüleinkkel. Tanuljuk meg legyőzni a féltékenységet. Tanuljuk meg, hogyan kell beprogramozni a tévét. Tanuljuk meg, hogyan kell számlákat befizetni, vagy biztosítást kötni. Tanuljuk meg, hogyan készíthetünk finom és egészséges ételeket, hogy ne kelljen junk fooddal tömnünk magunkat. Tanuljunk meg gondoskodni egymásról. Tanuljuk meg szeretni magunkat! Ez utóbbi a leglényegesebb. Kár, hogy ezt egyikünknek sem oktatják még az iskolában... de így legalább abban a kitüntetésben lehet részed, hogy te tanítod meg az élet csodáira a legtehetségesebb, legszorgalmasabb, legokosabb tanulót: saját magadat.
Csodás hetet mindenkinek!
(Ha te is szeretnél napi, vagy heti pozitív inspiráló üzeneteket kapni:
