A filmtörténet egyik legcsodálatosabb pillanata, amikor az Amélie csodálatos életének egyik hőse, Dominique Bretodo rátalál a gyerekkori kincsekkel megrakott ládikára, és mosolyogva felzokog. Magam is hasonlót éreztem, amikor a napokban a londoni Victoria Albert Childhood Museumban jártam...
Az angol írónő, Pamela Travers regényében, a Csudálatos Mary visszatérben két kis csöppség egy napon arra ébred, hogy nem értik az állatok, a napsugár és a szellő nyelvét... felnőttek. Valami hasonló történik velünk is, amikor kamaszodni kezdünk, és egyszer csak úgy érezzük: a szamárfüles Mesebolt kötet, a süteményfoltos Gazdálkodj okosan!, és a toldozott-foldozott Kockásfülű Nyúl már csak porfogónak jók, így dacosan megszabadulunk tőlük. Na ez az, amit én a saját kölkömnek biztosan nem fogok elnézni: a kacatok képében megjelenő kincseket ugyanis csupán egy évtizeden át kell hibernálni a padlás oltalmazó félhomályában, és máris átváltoznak múzeumba illő leletekké...
A kelet-londoni Gyermekkor Múzeumba belépve ugyanis nyilvánvalóvá válik, hogy minél kopottabb egy baba sminkje, minél bizarrabb transzformáción ment keresztül, annál értékesebb lesz. A bejáratnál gigantikus bébi-portrék fogadják az infantilis látogatót, melyek inkább félelmetesek mint cukik. A traumát kiheverhetjük a gyermek és felnőttméretben egyaránt jelenlévő hintalovon, esetleg a rossznyelvek szerint mini-sztiptízbárra emlékeztető baba-táncparketten: itt a legkisebbek is felfedezhetik a bennük szunnyadó szombat esti lázat. Az emeleten beltéri homokozó mellett sorakoznak a régi-régi játékok, az ötvenesévek matrózegyenruhás kutyáitól egészen a kilcencvenesével Game Boy-áig. A legizgalmasabbak azonban minden bizonnyal a százéves babaházak, amelyek közül némelyik nagyobb egy átlagos lakótelepi lakásnál.
A régi babaházak tulajdonképpen olyanok, mintha egy hatalmas gardróbszekrényben minden egyes polcot más-más tapétával dekorálnánk ki, és utazgatásaink során minden olyan szuvenírt megvásárolnánk, amikről igyekszünk édesanyáinkat lebeszélni nyaralásokon: apró tányérka a kiskonyhába, csöpp kaktusz a szalonba, horgolt szegélyű zsebkendő függöny gyanánt. Olyan luxus ez, amelyről a plasztik-fantasztik világban élő Barbie és Ken nem is álmodnak. A kedvencem egy anyáról leányra szálló kis palota volt, melynek egyes emeletei összecsukva utazóládává alakíthatók, így a gyerekeknek az üdülés alatt sem kellett nélkülözniük kedvenc porcelán-családtagjaikat.
A Victoria Albert Childhood Museum a londoni metró piros, Central vonalán közelíthető meg: Bethnal Green megálló közelében áll a régi pályaudvarra emlékeztető épület. A belépés ingyenes, és fotózni is lehet. Úgy sétálj a mozaikokkal kirakott padlózaton, hogy valamikor réges-régen egy női börtön rabjai kanyarintották a fekete-fehér csigavonalakat. Hiába, a felnőttek is szeretnek játszani...
Steiner Kristóf
