A hibáztatás elsőre erőt ad. Olyan érzés, mintha kontrollt szereznénk egy fájdalmas helyzet felett.
Két iránya van.
Az egyik, amikor mindenért más a felelős.
Ő bántott. Ő nem értett meg. Ő nem volt elég tudatos. Ő nem szeretett jól.
Ilyenkor a felelősség kint van. És bár megkönnyebbülünk egy pillanatra, közben tehetetlenné válunk. Mert akkor megoldás sincs..
A másik irány az önhibáztatás.
„Én rontottam el.”
„Nem vagyok elég.”
„Ha jobb lettem volna, marad.”
Ez látszólag alázatosabb forma, de ugyanúgy ego-központú. Tehát gyermeki. Mert minden körülményt, minden embert, minden történetet magam köré rendezek,
Mindkettő a kontroll illúziója.
Kapcsolatokban dinamikák vannak.
Döntésekben több szereplő.
Történésekben sokféle hatás.
A felnőtt működés ott kezdődik, amikor különválasztom:
mi az én részem ,és mi nem az.
Nem mosom kezeimet.
De nem is verem magam.
A felelősség nem egyenlő a hibával.
A felelősség erő.
Amikor abbahagyod a hibáztatást ,kifelé és befelé is ,hirtelen felszabadul energia. Amit a korlátlan bőségünkbe tudunk forgatni.
Az energia nem a múlt újrajátszására megy el, hanem a következő döntésre.
És ez az a pont, ahol valódi választás születik.
Szilasi Márti
