Sokszor hittem életemben, hogy nincs tovább.
Hogy minden összeomlott.
Hogy már nincs több erőm.
Többször tapasztaltam, hogy mások inkább a feladásban hittek –
Nagy ajándék, ha van valaki, aki ilyenkor csak annyit mond:
„Tudom, hogy meg tudod csinálni.”
Hiszem, hogy a kétségbeesés megélésének mélysége fontos része az emberi tapasztalatnak.
Hogy nem egy, de több keresztet is kapunk a vállunkra.
Ez nem is kérdés – ez egy egyszerű tény.
Minden kereszt próbatétel. Nem végállomás.
Annak a próbája, hogy van-e bennünk hit és kitartás.
Van-e valódi, mély bizalom az életben – és Benne.
Minden kereszt egy kapu, amin át kell mennünk.
A kérdés nem az, hogy megyünk-e.
Hanem az: hogyan megyünk keresztül rajta.
Ahhoz, hogy nemet mondhassunk a kétségbeesésre,
először át kell élnünk azt.
Meg kell tapasztalnunk a mélyét –
hogy igazán tudjuk, milyen az, amikor semmi nem tart.
Amikor már csak arra van erőnk, hogy azt mondjuk: A kezedbe teszem az életemet.
És innen indul el a valódi gyógyulás.
Valójában szeretni kell megtanulni.
Megtartóan, lágyan.
Sokszor erővel.
Jelenléttel.
Elfogadóan.
Hittel.
Úgy szeretni, ahogy még talán sosem mertünk.
A kétségbeesés nem végállomás.
Hanem egy pont, ahonnan el lehet indulni – felfelé.
Valójában ez az egyetlen út.
A kérdés az, hogy mikor indulunk el.
Feller Adrienne
