Az elkerülő kötődési stílusú ember sokáig csak nyeli a dühöt, mert igyekszik megúszni a konfrontációt. Annyira jól működik a maga elé vett szimbolikus pajzs, hogy igen ritkán robban ki, inkább gyűjtögeti a sérelmeket. A partnernek, barátnak, kollégának ez azért nagyon nehéz, mert az elkerülő ember már csak a végítéletet mondja ki a kapcsolatra. Amikor benne megszületik, hogy 'vége', akkor annak tényleg vége van. Addig viszont hosszú belső út vezetett, csakhogy erről nem sok érzékelhető visszajelzést adott a másik fél számára. Ez ijesztő lehet, mert a kívülálló nem látja az összefüggést az aktuális esemény (egy rossz megjegyzés, késés vagy bármilyen hiba) és a kialakult állapot (például szakítás, elköltözés, felmondás, büntetés) között. Valójában nincs is, csak éppen az volt az utolsó csepp a pohárban. Egy ilyen esetben a másik fél érezheti magát kétségbeesettnek, és próbálhatja megbeszélni a helyzetet. Csakhogy hamar kiderül, hogy nem erről az egy alkalomról van szó, tehát ennek a tisztázása nem fogja megváltoztatni az elkerülő partner álláspontját. Harapófogóval kell belőle kihúzni minden egyes szót, hiszen egy ilyen diskurzus két dologról szól: érzelmek és konfrontáció. És ez pont az a kettő, ami egy elkerülő embernek sikamlós terület: leginkább sosem szeretne ezeknek a közelébe sem jutni. Ha mégis rákényszerítik, akkor mielőbb kilép a számára rendkívül megterhelő és kínos szituációból.

Dr. Lukács Liza