A párkapcsolat nem tesz boldoggá. Az elején talán igen, rózsaszín csillámok mindenhol, szerelem és fantázia, álmok és vágyak testesülnek meg. De Mi tesszük magunkat boldoggá, azzal, ahogyan élünk és gondolkodunk. Engem boldoggá tesz a tudat, hogy van kit szeressek és van, aki engem szeret. Boldogsággal tölt el a tény, hogy együtt lehetünk, hogy adhatok magamból és Te is adsz magadból. Hogy megoszthatjuk egymással, önmagunkat. S hogy megismerhetjük egymás által, még jobban, önmagunkat, de ez már nem tesz boldoggá, hogy Te általam fejlődsz, engem az tesz boldoggá, hogy én fejlődhetem általad. Boldoggá teszel pusztán a létezéseddel és a Döntéseddel, hogy velem akarsz élni, hogy velem akarsz együtt lenni. Ez tesz boldoggá. Boldoggá tesz az is, ha nézhetlek, de az is, hogy együtt tervezhetünk, alkothatunk, megismerhetjük a világot. Más embereket. Más helyzeteket. Újakat, és régieket is, új szemmel. Boldoggá tesz, hogy élhetem a belső gyermekeim félelmét úgy, hogy tudom, Veled és Melletted, biztonságban vagyok. De ez becsapós. Nem azért érzem így magam, mert Te tényleg biztonságos vagy, hiszen ezt, száz százalékig nem tudhatom. Akarom hinni, hogy az vagy számomra, mert – és itt jön a nagyon fontos – tudom, hogy már más vagyok, mint régen, hogy már nem a szenvedést választom, és nem a függést, és nem a bántalmazottságot. Tudom, hogy szeret az Isten, és hogy mindig szeretett, csak én nem szerettem magam eléggé. Tudom, hogy gyerekkoromban és később is, és sok előző életemben is értek olyan tapasztalatok, melyek minden okot megszolgáltatnak arra, hogy soha többé ne bízzak senkiben, de én bízni akarok, és ezért kidolgoztam és kidolgozom magamból újra és újra a bizalmatlanságot, és mikor kiderült, hogy nem eléggé, mert újra becsaptak, én akkor is mentem tovább, hogy bízni tudjak.

Most pedig, itt vagy Te, és én bízom.

Anna Rose