Szeretem a furcsa embereket, a fekete bárányokat, a különcöket, azokat, akik valahogy sosem illenek be oda, ahová mindenki más úgy tűnik, hogy tartozik. Szeretem azokat, akik csendben ülnek, figyelnek, gondolkodnak, miközben a világ elsuhan mellettük. Azokat, akik másképp látják a dolgokat. Akik olyan kérdéseket tesznek fel, amelyeket más nem merne. A különceket, a művészeket, az álmodozókat. Azokat az embereket, akik a vonalakon kívül festenek, nem azért, mert nem tudják követni a szabályokat, hanem mert tudják, hogy a szabályok sosem nekik készültek. Az egyedülállókat, a gondolkodókat, azokat, akik nem engedik, hogy a világ megmondja nekik, kik legyenek. A lelkük rendíthetetlen a tömeg zajában, a kedvességük csendes, de hajthatatlan. Olyan történeteket hordoznak a szívükben, amelyeket a legtöbben nem értenének meg. És talán épp ez teszi őket gyönyörűvé – nem a furcsaságuk, hanem az igazságuk, ahogyan emlékeztetnek minket arra, hogy az egyediség nem hiba, hanem ajándék.

forrás: élet katedrálisa