Az egyik fajta figyelem csak önmagát látja és keresi mindenben, mert nem tanult meg sem élni, sem halni kapaszkodók nélkül. A szem a lélek tükre - mondják, de akinek a lelke sebesült és fél szembenézni sebesült önmagával, az olyanná válik, mint a csonka világítótorony, amely csak önmagát világítja be. Ők kívülről várják a megváltást, amely így sohasem jön el.

A másik fajta figyelem a lebegő figyelemé, amely úgy szálldos, mint egy rövid életű pillangó. Virágról virágra. Nincs fókusz, sem irány, csak kitágult pupillák, amelyek mindenre fogékonyak, de semmit sem fogadnak be, vagy fognak fel igazán.

„…szemei mintha sose látták volna a világot, egyedül őt magát tükrözték. Én épp a fordítottja voltam. Szemem nem tükör volt, hanem örökös belefeledkezés….” Pilinszky, Beszélgetések...

És végül van a tanult figyelem, amely arra fogékony, ahol elakadás van. A tanult figyelem nem a szépre, hanem az igazra fogékony. Azt keresi, ami nem befejezett, ami lezáratlan, ahol a felszín alatt seb tátong a mélyben, de gyógyulási szándékkal párosul. Ez a fajta figyelem nem belefeledkezés és nem rácsodálkozás, hanem sebészi pontosságú felismerése a problémának. A gyógyulás ugyanis nem a simogatásból és az elkendőzésből, hanem az éles felismerésből és a szembenézésből fakad. Nem a fedő sztorit, hanem a valódit kell feltárni. Olyan mélységben, ami kellően megrázó, de nem szakít szét és nem tör össze. Ez a gyógyító és a gyógyulni vágyó találkozási pontja. Ha találkoznak, együtt mindenre képesek lehetnek…

Sárvári György