Az én édesanyám például 65 évesen ismerte meg az igazit, akit addig sok mindenkiben keresett, de sohasem talált. Pedig erős nő volt. Aztán amikor a lelke beállt arra a fajta kompromisszum-hullámra, ahol már el tudta fogadni azt, aki neki való, és képessé vált arra, hogy igazán szeresse őt, akkor eljött. De ugyanez az ember harminc évvel azelőtt nem kellett volna neki, mert még nem volt elég érett.

Előfordul ugyanis, hogy egymásnak teremtett emberek azért nem tudnak találkozni, mert valamelyikük még nem érett meg rá. A másiknak pedig fáj a szíve, mert milyen jól élhetnének együtt, mégsem lehet, mert az illetőből még nem „kopott ki” valami, és ettől az egész olyan lesz, mint amikor egy kődarab kerül a cipőbe. Amíg ott a kő, nem lehet hordani. Hiába az „én cipőm”.

Egyébként manapság nagyon sok nő számára próbatétel az egyedüllét, amit én megkülönböztetek a magánytól. Az egyedüllét azt jelenti, hogy valakit magára hagytak, nincs senkije. A magány viszont egy szép állapot, amit az embernek akkor sem szabad elengednie, ha a világ legcsodálatosabb házasságában él. Vannak ugyanis olyan dolgok – nevezhetjük ezeket sorsfeladatnak is –, amiket mindenki csak maga oldhat meg. Még akkor is, ha a legtöbb segítséget kapja hozzá a lehető legjobb társtól.