Sokáig úgy gondoltam, hogy a Sors úgy tesz minket próbára, hogy elvesz tőlünk valamit, hogy megfoszt valamitől, és a veszteség feldolgozásának a folyamata lesz az, ami a tanítást magában hordozza. A hiány mardosó érzése, és annak kezelése közben kell újra önmagunkra lelni, és önmagunkat a történtekkel együtt valahogy újra teljesnek érzékelni.
Most azonban, valamiért teljesen másként látom... Nem foszt meg a Sors, nem vesz el tőlünk, nem a fájdalmon és a veszteségen van a hangsúly. A Sors ad valamit, valamit, ami túlmutat rajtunk, a tűrőképességünkön, a komfortzónánkon. Kibillent egy olyan világba, ahova muszáj beletennünk magunkat, ahonnan nincs menekvés, nincs kiút. Bele kell állni, és elvégezni a számunkra kijelölt "feladatot".
Talán mindez azért van így, hogy megláthassuk a saját gyengeségünket, megérezhessük a törékenységünket, és felébressze bennünk a szerénységet. Megtaláljuk magunkban újra az Embert, az érzőt, az együttérzőt.
Dömötör Aletta
